jadeArt

2008. április 30., szerda

Krajcsovics Éva




Ha már az általam kedvelt és nagyra tartott művészeknél tartok, akkor feltétlenül meg kell említenem Krajcsovics Éva festőt. Éva nem csak kiváló festő, de nagyszerű ember is. Így az évek során az egyik legjobb barátommá is vált.



Festészete az idő és a fény problematikájával foglalkozik. Napról napra egyre tisztább, esszenciálisabb.



Kitartóan dolgozik, hittel és reménnyel.



Jelenleg a Római Magyar Akadémia ösztöndíjával Rómában van, ezzel egyik nagy vágya teljesült. Két hónapig a szeretett és ihlető város atmoszféráját szívhatja magába.



Ha hazaérkezik biztosan újult erővel, és töretlen lelkesedéssel veti bele magát a munkába.



Várom az új képeket!



Az alábbi írásommal szeretném őt bemutatni, és üdvözölni a messzi távolban...

Az idő szövete

Krajcsovics Éva fest. Festő.
De mit is fest tulajdonképpen? Nehéz megmondani, hiszen képein szinte alig van felismerhető, konkrét motívum. Pedig csaknem minden művének kiindulópontja valamely hétköznapi tárgy (ágy, asztal, ajtó, ablak), vagy architekturális részlet (oszlop, lépcső, híd). Ezek az elemek ott vannak képein, mégsem tolakodnak előtérbe. Meghúzódnak a festékrétegek mögött – atomjaikra bomlanak és feloldódnak a faktúrában.

Krajcsovics festményei úgy ábrázolnak dolgokat, hogy szinte semmi kézzelfoghatót, egyértelműt nem tartalmaznak. A tárgyak helyét, nyomát, emlékét mutatják meg. A külső burkot lehántva, belülről, a láthatatlan felől közelítve ábrázolják a lényeget.

Krajcsovics Éva festményein a mindennapi dolgok szakrális tartalommal telítődnek. A terek, térrészletek metafizikus helyekké, az intim szobák a mindenség metaforáivá válnak.

Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Krajcsovics Éva a fény festője. Vásznai fénnyel telítettek, művei a fény vetületei, leképezései – szó szerint a fény képei.

Nem érzékelhetők rajtuk az árnyékok, de éppúgy nem egyértelmű a fény jelenléte sem. A képek ragyogását áthatja egyfajta sejtelmes, szfumátós-ködös derengés. A fény ellentéte, az árnyék beleszövődik a fénysugarak közé. A képek mégis fénnyel telítettek, de ez a ragyogás a kopottas, itt-ott felfeslő faktúrák résein, repedésein át szüremkedik elő, és teszi organikussá, élővé a képfelszínt.

A festmények textúrája leheletnyi szövet, fény és árny szálaiból szőtt anyagtalan anyag. Olyan, akár az emlék. Mikor már úgy érezzük, megragadhatjuk, hirtelen elillan.

Krajcsovics Éva fest. A kép kitartó, sokszor monoton munka eredménye. A többször megismételt mozdulatok, motívumok állandósága szertartásossá teszi az alkotói folyamatot.

Az anyagtalan, levegővel és fénnyel áthatott képfelületek könnyed, finom hatást keltenek. Légiesen lebegők, pedig a képfelszín súlyos festékrétegek szövedékéből, átgondoltan formált, mívesen alakított faktúrákból épül fel.

Krajcsovics Éva redukált de mégis pontosan fo­galmazó festői eszközei által, az egymáson átsejlő, érzékeny ecsetvonásokkal felhordott lazúros festékrétegek könnyedsége mögött rejlő erőfeszítések, éppúgy észrevétlenek maradnak, mint a hallgatásba burkolt gondolatok.

Mondhatjuk azt is, hogy Krajcsovics Éva az idő festője. A művészettörténetben az idő a legfőbb ítész. A valódi művészeti értékek legfőbb mércéje az időtállóság. Az a fajta elmélyült munka, amellyel ezek a képek készülnek, szintén sok időt igényel. A több rétegben egymásra halmozott ecsetnyomokból felépülő művek munkamódszere is az idő folyamatát szimbolizálja. Krajcsovics Éva alkotásai úgy alakulnak, ahogy az idő alakítja fokozatosan a sziklák felületét, ahogy a víz csiszolja simára a kavicsokat, ahogy a homokszemek peregnek, ahogy a jégvirág beszövi az ablak üvegét. A festő az idő folytonosságának valamint az időtlenségnek a relációival, az egyén által megélhető külső és a belső idő szubjektív és relatív mérhetőségével, illetve mérhetetlenségével szembesít bennünket művei által, amelyek befogadásának alapja a meditatív szemlélődés. A képek megállásra késztetnek, időt követelnek maguknak, végtelenítik a pillanatot.

Másfelől alkotójuk a lírai archaikus festészet képviselője, aki szüntelen párbeszédet folytat a múlttal. Az archaizálás nála egyrészt a tradíciókhoz való kötődést jelenti, ami a hagyományos műfajok és technikák (például olajfestés, tempera) alkalmazásában nyilvánul meg. Azonban tradicionális eszközeik mellett és által művei meg is újítják a táblakép műfaját. Képeinek foszladozó faktúrái az idő által formált felületeket idézik, illetve a rajtuk megjelenő fragmentumok is a töredékességre utalnak. Múlthoz való kötődésének másik jele az emlék(ezés), illetve a számára fontos régi mesterek megidézése. A tisztelt nagy elődök azonban nem mint követendő, megközelítendő példák emelkednek elérhetetlen magaslatokba ezeken a képeken, hanem leghétköznapibb tárgyaik (Van Gogh ágya, Leonardo asztala, Morandi asztala), intim környezetük (G. M. szobája, Ágy a műteremből) vagy képeik részletei által vannak jelen a Krajcsovics-festményeken.

Megjelenik itt személyes tárgyai által maga a festő – művészeti felmenői; Fra Angelico, Vermeer, Giotto, Van Gogh, Leonardo, Csontváry, Morandi, Nagy Balogh János és Farkas István körében. Be kell látnunk, elég jó társaságba került Krajcsovics Éva. Meggyőző és autentikus festészeti közegben mozog.

Miközben ezekkel a kapcsolódásokkal is a múltat idézi, egyben portrékat fest – önmagáról és szűkebb művészeti családjának tagjairól. Genealogikus tablójának csaknem minden szereplője belső térben jelenik meg. A Kijárat köti össze a külvilággal, vagy éppen választja el attól az enteriőröket.

Krajcsovics Éva kiállításának a Képremény címet adta. Eszerint alkotásai reménybeli képek. A cím azt sugallja, hogy a festő bízik abban, hogy a nem vizuális tapasztalásunkkal felfogható érzeteket, sikerül képpé formálnia, megfestenie, ami érzékeinkkel felfoghatatlan. Láthatóvá tenni, ami láthatatlan.

Megfesteni az árnyakat a sötétben, vagy a fénysugarakat a világosságban. Megfesteni, ami ott van, de mégsem látható. Aminek mindenütt érezni lehet a jelenlétét, de nem érhető tetten sehol.

Krajcsovics Éva képeinek áttetsző légiessége transzcendens tartalmakat sugall, az időtlenség és a végtelen tartományaiba vezeti nézőjét. Festményei (érzékeny felületeik és fragmentális fogalmazásmódjuk által) ugyanakkor a múlandóság, az esendőség és a sérülékenység vetületei.

Felfeslett pillanatok az idő szövetéből.

2008. április 17., csütörtök

Kovács Péter


Az idei Kossuth-díj átadás számomra legértékesebb és legszebb momentuma az volt, hogy Kovács Péter grafikusművész is megkapta ezt a kitüntetést.
Szerény ember, aki, amikor felhívtam, hogy gratuláljak, a kétségeit sorolta, hogy miért pont ő, miért nem x vagy y?
Én pedig azt mondtam neki, amit éreztem és érzek azóta is: számomra a Kossuth-díj értékét adja vissza, hogy Őt jutalmazták vele.
Mert végre olyan ember is megkapja, aki meg is érdemli.
Az alábbi kis írásom Kovács Péterről egy nagyobb tanulmány részeként jelent meg (2003-ban), azóta többször is írtam róla egy-egy cikket.
De ezzel a részlettel szeretnék neki gratulálni, és felhívni mindenki figyelmét Kovács Péter művészetére.


Kovács Péter (1943) alkotásainak szereplői vonalgomolyagokból kibontott emberi figurák. Lecsupaszított, roncsolt testük megannyi ér-, ideg- és ínköteg. Bizonyos részeik pontosan körvonalazhatóak, mások elvesznek a vonalak sűrűjében. Kovács Péter anatómiai ikonjai jelképes tartalmat is hordoznak. A születés és az elmúlás néma sikolyát, az (állati) ösztönök csupasz valóságát egyaránt szimbolizálják grafikai sorozatának darabjai. A némely rajzon megjelenő, embriószerűen torzult fej, arc szintén dialektikát hordoz; a fájdalom és az öröm, a születés és az elmúlás előtti pillanat egyként benne rejlik. A vonalalak kuszaságából pontos rendszer bontakozik ki. A vonalháló egyszerre letisztult, szerkezetes váz és széteső, felbolydult konstrukció. A gesztusok könnyedségével precízen fogalmazódnak meg az egyetemes lét szinonimáiként is értelmezhető képmás-fragmentumok. Kovács Péter képeinek fakturális hatásai a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. Azonban nem csupán azok esztétikai tartalmait hangsúlyozzák, hanem rámutatnak arra a tényre, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei. Az ábrázolt lények már magukban hordozzák a töredékességet, de a megjelenített tartalmaktól elvonatkoztatva, maguk a képfelületek is sérült, töredékes hatást keltenek.

Azóta írtam róla egy nagyobb tanulmányt, ami a www.netlevel.hu oldalon olvasható. Azért idemellékelem.

Lét-leletek

Kovács Péter művészetéről

A kortárs (magyar) képző- és iparművészetben, valamint az irodalom területén is széles körben megfigyelhető, hogy az alkotók művészeti példáért illetve inspirációért a múltba nyúlnak vissza. A festőművészek (művészet)történeti, alkotói vizsgálódásainak oka különböző aszerint, hogy a művészet történetéből mit emelnek ki, mivel foglalkoznak; ezek lehetnek fogalmi, módszerbeli, műfaji kérdések, illetve kötődhetnek konkrét mesterekhez vagy művekhez. Ezen a radikális archaizmuson belül kibontakozik a műveknek egy határozottan körvonalazható csoportja, amelyek megjelenésükkel; töredékességükben, leletszerűségükben keltenek archaikus hatást. Ebbe, az általam lírai archaizmusnak[1] nevezett tendenciába azon alkotók tartoznak, akiknek festészeti technikájában, munkamódszerében archaikus törekvések nyilvánulnak meg, amelyek következtében maguk a kész művek öltenek leletszerű, töredékes formát, archaikus (s egyben archeológiai) hatást keltve ezáltal. A lírai jelzőt a műcsoportot (közösen) jellemző visszafogott, természetközeli színek, és az átgondoltan formált felületek indokolják.

Az ide sorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány.

Az alkotók hol kopottas festő felületekkel, hol apró elemekből hozzák létre az archaizáló faktúrákat, hol erőteljes vonalstruktúrákkal, gesztusszerű nyomokkal érik el ugyanazt. A vonalak hol erővonalakká sűrűsödnek, hol ködszerű füstté ritkulnak, s a néző organikus, sőt antropomorf formákat vél felismerni bennük.

Ide tartozik Kovács Péter (1943) is. Alkotásainak szereplői vonalgomolyagokból kibontott emberi figurák. Lecsupaszított, roncsolt testük megannyi ér-, ideg- és ínköteg. Bizonyos részeik pontosan körvonalazhatóak, mások elvesznek a vonalak sűrűjében. Kovács Péter anatómiai ikonjai jelképes tartalmat is hordoznak. A születés és az elmúlás néma sikolyát, az (állati) ösztönök csupasz valóságát egyaránt szimbolizálják grafikai és festői sorozatainak darabjai. A némely rajzon megjelenő, embriószerűen torzult fej, arc szintén dialektikát hordoz; a fájdalom és az öröm, a születés és az elmúlás előtti pillanat egyként benne rejlik. A vonalalak kuszaságából pontos rendszer bontakozik ki. A vonalháló egyszerre letisztult, szerkezetes váz és széteső, felbolydult konstrukció.

Fejeket, arcokat megjelenítő képein ez a vonalrengeteg az elfedés és feltárás dialektikájának eszköze. Egyszerre fedi el és tárja fel az arcok eredeti valóját. A kibontakozó arcmás álca és leleplezés egyszerre. Hiszen anatómiailag hántja le a külső burkot, ezáltal egyben feltárja a belső összefüggéseket, megmutatja az ember igazi természetét. Konkrét anatómiai rajzokból kiindulva, az arcról, az emberekről általában szólnak Kovács Péter művei. Nem beazonosítható személyekről készített portrék ezek a képek, hanem bizonyos emberi tulajdonságokat, jellemvonásokat, magatartásformákat jelenítenek meg, mint a félelem, a szorongás, a kíváncsiság, a bölcsesség, illetve a gúny és a fölényesség. Mindezek azonban nem vegytisztán, hanem sokszor keveredve jelennek meg az egyes kompozíciókon.

A gesztusok könnyedségével precízen fogalmazódnak meg az egyetemes lét szinonimáiként is értelmezhető képmás-fragmentumok. Vannak fehér alapon sötét (szürke, fekete és barna) vonalakkal ábrázolt arctöredékek, illetve sötétszürkére alapozott lapon, még sötétebb vonalakból kibontakozó töredék-arcok.

Az elrejtés és feltárás dialektikáján túl a megóvásra irányuló szándék a bezártsággal, a megkötözöttséggel, ezáltal a rabság fogalmával párosul. Kovács Péter rajzain, csontból abroncsszerű vázat von a koponya köré, vagy vonalakkal gúzsba köti az arcokat. A szájnál felszakadó bandázson át tör elő a kiáltás, szabadul ki a lélek a testből, ezáltal a száj a szabadság kapujává válik. Az ábrázolásmód által monumentálissá váló fejek illetve arcok az emberi lét univerzumai egy füzetlapnyi papíron.

Itt minden arcmás, és minden arc más.

Kovács Péter rajzai, festményei és úti-kárpitjai olyanok, mint a megelevenedett árnyak, penészfoltok. Képeinek fakturális hatásai a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. Ezekre az értékekre már Leonardo is utalt festészetről szóló írásainak egy másik részletében: „Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.” [2]

Azonban nem csupán azok esztétikai tartalmait hangsúlyozzák, hanem rámutatnak arra a tényre, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei. Az ábrázolt lények már magukban hordozzák a töredékességet, de a megjelenített tartalmaktól elvonatkoztatva, maguk a képfelületek is sérült, töredékes hatást keltenek.

Itt megint utalnunk kell Leonardo festészetről szóló írásainak gyűjteményére, egyik ideillő részletével: „Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.” [3]

Az Arckereső sorozat, illetve a két képből álló, függőleges Gödör fekete tónusaiból elővillanó csontvázszerű figura mély drámát hordoznak. De több lírai hangvételű kompozíció is van, mint például a két nagyméretű, szabadon lebegő vászonra készült Útközben I-II. (2001), ahol a nyersen hagyott vászonfelület, illetve a fedőfehér alkalmazása tompítja a gubancfaktúrák érdességét. A Hamukettős vagy a Hullám halvány nápolyi sárga alapján szinte már lágyan omló formákká szelídülnek a vonalfigurák. A Halmok (2004) című diptichonon a foltok veszik át a főszerepet, ezzel a vonalháló konstruktív szerepe, amely kuszának tűnő megjelenése ellenére feszes egységbe fogja a kompozíciókat, háttérbe szorul. A füstszerű gomolygás köddé ritkult.

Kovács Péter képei a tragédiákon keresztül a lírát, a borzalmakon át a fenségest, a múlandóságon keresztül az örökérvényűt mutatják meg. Művein az erőteljes vonalstruktúrák vagy a gesztusszerű nyomok egyetemes lét szinonimáiként, meghitt emlékműveiként jelennek meg.

Kovács Péter az egyedi grafikákon, festői rajzokon kívül sokszorosító műfajban is alkot. Alapvetően nem akart litográfus lenni, és nem is vált kizárólagosan azzá. Tulajdonképpen a litográfia találta meg őt. 1994-ben készültek első litográfiai. Bár a kőnyomat, főként felületi hatásai miatt adekvát módon illeszkedik Kovács Péter alkotásainak fakturális hatásaihoz, de spontán alakuló gesztusokkal és lendületes vonalakkal fogalmazó munkamódszere lényegesen eltér a litográfia által megkövetelt előre tervezett, s így kötöttebb kompozíciós eljárástól.

Kovács Péter ezt az ellentmondásosnak tűnő helyzetet úgy oldotta fel, hogy a követ ugyanúgy használja, akárcsak a papírt, intuitív módon népesíti be figuráival, vonalkötegeivel, foltfaktúráival. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tervezi meg a kő felszínére kerülő kompozíciót, de a kész terv ott van a fejében. Vázlatot nem iktat be az alkotói folyamatba. Így lehetséges, hogy litográfiái éppolyan lendületesek, frissek és élők, mint krétával vagy szénnel készült képei. A nyomaton megjelenő felületi hatásokat nem kizárólag az alkotó hozza létre, mint egyedi rajzai esetében, hanem a kő szemcsés felszíne is alakítja azt, ugyanakkor a nyomatokon megjelenő rétegek grafit- illetve krétarajzra emlékeztetnek. A kőre való áttétel, a transzformáció és a nyomtatás folyamata által a kész nyomat bár szorosan összefügg az egyedi rajzokkal, de egyben le is válik azokról.

A litográfiában még egy dolog nyugtalanította Kovács Pétert, s ez a sokszorosítás ténye. Ezt is áthidalta. Jóformán nem láthatunk tőle két egyforma nyomatot.

Egyrészt a litográfiát ritkán alkalmazza tisztán, legtöbbször átdolgozza, pasztellel, szénnel fejleszti tovább saját nyomatait. Így egymástól gyökeresen eltérő képi megoldások születnek, szinte felismerhetetlenné válik a kiindulásul használt alapnyomat. Így a Roncs (Lator) című nyomat átrajzolásából született a Kettős című diptichon. Tulajdonképpen a litográfiai nyomat a végleges kompozíció helyett változatlan alapként szolgál, amit később, akár évek múlva, lehet módosítani, alakítani. A nyomat-kép által kínált többféle lehetőséget lehet így kifejteni, másrészt újabb egyedi rajzban tovább fejleszteni. A két képből álló, függőleges Gödör fekete tónusaiból elővillanó csontvázszerű figura például a lazúrosnak ható, világosszürke litográfia penészlényéből fejlődött. Ezáltal jelentésbeli metamorfózison is keresztül ment az ábrázolt alak: az enyészet esztétikai értékelésétől a legmélyebb drámai tartalomig jutott el.

Bár az átdolgozást Kovács Péter „javításnak” is nevezi, mégis ezek a belerajzolások elsősorban a nyomatok egyedivé tételéről szólnak.

Másrészt, amikor egy- vagy kétszínnyomással litokat készít, általában azokat sem nyomatatja kétszer ugyanolyan papírra, ezáltal minden egyes újabb kép szintén más és más lesz (pl. a Roncs változatai).

Kovács Péter egyedi munkái és litográfiái, valamint saját műveiről készített átiratai között a legszorosabb kapcsolatot – a felületi hatások hasonlósága mellett – a tartalmi és tematikai következetesség jelenti.

Soha nem divatosak vagy trendiek, mégis mindig aktuálisak. Az elmúláson és az enyészeten keresztül az örök, az időtálló értékekről szólnak. Pusztulásra ítéltettek, mégis fennmaradnak. Fosszilis nyomokként, nyomatokként dacolnak az idő múlásával.

Kovács Péter ugyan rendszertelen időközönként, de csaknem minden nap, kitartóan, önfeledten, a külvilágot kizárva, mintegy levezetésképpen vizuális jegyzeteket készít. Gyerekkora óta kedveli ezt a csöndes, ősidőktől létező közlésformát. Kapcsolata a rajzi kifejezéssel őszinte és bensőséges. A rajzolás-firkálás Kovács Péter számára állandó menedéket és egyben határtalan szabadságot jelent.

Bár a rajzi feljegyzések keletkezésének mechanizmusa sokban hasonlít a naplóírásra, azonban annak minden narratív tartalma nélkül. Jegyzetei leginkább asszociációgomolyagok. A ceruzája nyomán születő vonalgubancok valamely gondolat, emlékfoszlány, kompozíciós elem leképezései. Villanások. Hirtelen fel- és eltűnnek. Azaz eltűnnének, ha nem rögzítené ezt a töredéknyi pillanatot a papíron. A rajzolás gesztusából gesztusrajzok születnek. Leginkább állapotrajzok, amelyek folyamatosan egymás után kelnek életre, majd sorozatokká állnak össze. Kovács Péter Összerakott rajzok címen közös keretbe rendezi ceruzajegyzeteit. Az így egy tömbbe került rajzok szabályos rendszere újabb egységet alkot. A 3x3-as, 2x3-as, 2x4-es, 2x5-ös blokkokba rendezett kis firkák kapcsolatba lépnek, viszonyulnak egymáshoz, párbeszédet folytatnak illetve vitatkoznak. Ritmikusan váltakoznak, vagy éppen monoton „ismétlődnek”. A társítás által felerősödik a fogalmi jelentés, a tartalom.

Valamennyi rajz szüntelen kutatás, keresés eredménye. Ez a kutató-kereső attitűd természetesen nem rajzi bizonytalankodást jelent. Kovács Péter rajzai által a számára legfontosabb kérdésre keresi a választ: Mi a rajz? Hogyan születik, miben ragadható meg a lényege?

A rajz a képzőművészetben két dologgal kapcsolódik össze. Az egyik a vázlat, a másik az önálló művészeti ággá „előlépett” grafika. A rajz összetett formanyelvének elemei közé tartoznak az első ötlet vázlatos rögzítései, a kísérletező variációk, a kreatív firkák, a pillanatnyi mozgás kalligrafikus feljegyzései, a forma, a tér, a struktúra elmélyült, kutató tanulmányozásai.

Kovács Péter rajzai, firkái nem pusztán a művész mindennapi gyakorlatának vagy saját kedvtelésének szülöttei, hanem öntörvényű alkotások is egyben. A kisebb méretű anatómiai ikonokon a születéstől az elmúlásig a lét minden stádiuma nyomon követhető.

Valamennyi rajzát az élethez kapcsolja az eleven mozgalmasság, expresszív vonalfiguráinak lendületessége, és a kompozíciók drámája mögött mindig felfedezhető játékosság. De hússzerű, (v)érhálóval gúzsba kötött zsigeri emberalakjai (Fekvő, 2007; Lény, 2007) kifejezetten a létezés követei. Lényei, Cellarajzainak szereplői a különböző életszakaszok képviselői.

Az elmúlásra utal Kovács Péter képeinek omladozó, penészes felületekre emlékeztető faktúrája, de több esetben a képeken megjelenő roncsolt és csonkolt embertorzók konkrétan, tartalmilag is az elmúlás, a töredékjelleg valamint a pusztulás fogalmi síkjával kapcsolják össze műveit. Ennek egyik szinonimája a gödör. A gödörben arccal lefelé forduló/fordított föld alá temetett csontvázszerű figurák hol beteljesedett végzetüket szelíden elviselő Fekvő alakok (2000, 2007), hol tragikus sorsú Áldozat-ok (2006).

A gödör a halál, az előbb említett cella, az élet szimbóluma. Mindkettő bezár, fogva tart. Nem sok különbség van köztük. De a cellában, a távolban mindig ott dereng a fény, egy apró, halvány ablakszerű nyíláson keresztül. A gödörben sötét van. Reménytelenül sötét.

Az egyik képen (Lény, 2007) ilyen mély sötétségben három fekete gomolyagember áll. Közülük kettő hátranéz, az egyik előrehajol. Nem érintik egymást. A koromsötét háttér előtt szabadon hajladoznak. A testüket felépítő vonalak, mint elvarratlan, kusza szálak súlyosan úsznak a levegőben.

Egy másik rajzon (Alig, 2005) pedig a ceruzanyomnak mintha csak az árnyéka vetülne a lap felszínére, a rajz szinte leheletszerűen lebeg a papír fölött. Többször is visszanézek. Még mindig ott van. Pedig olyan halvány, olyan légies, hogy azt hittem a következő pillanatban elillan. Ez a rajz az időn és téren kívül létezőt ragadja meg.

Kovács Péter művein az ellentétes fogalmi síkok forrnak össze elválaszthatatlan egységgé. Hiszen pusztulásformákból építkezik, a pillanatnyi által a végtelent mutatja meg, az elmúlással szól az örökkévalóról. Figurái egyszerre anyagszerűek és testetlenek, elevenek és holtak, változók és változatlanok, múlandók és elpusztíthatatlanok. A születés előtti vagy a halál utáni pillanatban keletkezők. Porhüvelyük cellaként tartja őket fogva, és a gödör mély sötétsége várja. Lecsupaszított testüket örvénylő vonalkötegek fedik (fel).

A rajz Kovács Péter számára egyszerre meditáció és rituálé, amellyel a teremtést imitálva, kitartóan keres-kutat. Ösztönös, sokszor önkéntelen mozdulatokkal veti papírra gondolatait. Rajzol. Firkál. A teljességgel találkozik.

Kovács Pétert 2008. március 15-én Kossuth-díjjal tűntették ki. Jelen írás ez alkalomból született.


[1] A fogalom bevezetésére Szeifert Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben című cikkben került sor (in: Új Művészet 2000/5., 6-11.)

[2] Leonardo A festészetről, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. , 66. fejezet, 73.

[3] Leonardo, i.m., 189. fejezet, 104.


2008. április 10., csütörtök

cenzúra?

Azt hiszem, kezdek ráérezni arra, hogy mi is a blog lényege.
Például az, hogy olyan dolgokat is közzé tehetek nyilvános fórumon, amit esetleg (nem tudni milyen oknál fogva:) nem közöltek valamely nyomtatott sajtóorgánumban.
Az alábbi körkérdést az Új Művészet című folyóirat szerkesztősége küldte el nekem januárban, hogy írjam meg (mert kíváncsiak az én véleményemre is), hogy melyik kiállításokat tartottam a 2007-es éveben a legjobbaknak, és melyeket a legrosszabbaknak.
Én ezt el is küldtem, megírtam a véleményem (mert gondoltam tényleg érdekli őket).
Aztán a 2008. februári Új Művészetben megjelentek a körkérdésre adott válaszok - de a sajátomat nem találtam köztük...
Vajon miért nem közölték?
Cenzúrázzák a válaszokat? Ami nekik nem tetszik, azt kihagyják?
/Talán nem véletlen, de az egyik kiállítást, amit megkritizáltam (Sensaria) az Új Művészet egyik szerkesztője rendezte./
Na, mindegy. Bár kérték a véleményemet, mégsem közölték.
Hát én itt és most mégis közre adom.

A legjobbak és a legrosszabbak

- A 2007-es év kiállításai közül, melyiket (melyeket) tartja a legfontosabb(ak)nak, és miért?

Több jó kiállítás is volt 2007-ben – szerencsére, aki akart, találhatott magának csemegéket. Igaz, sokszor hosszabb utánajárást igényelt ezek megtalálása, mivel az igazán érdekes és jó kiállítások általában nem a legpreferáltabb kiállítóhelyeken kerültek bemutatásra. A helyszűke miatt csak három figyelemreméltó momentumot emelek ki:

1. Szentendrén, a MűvészetMalomban a Magyarországi művésztelepek című kiállítás elsősorban szakmai szempontból tetszett, hiszen a hazai történeti művésztelepeket eddig még egyetlen átfogó tárlat sem kísérelte meg bemutatni. De ennek a tárlatnak az is érdeme volt, hogy a művésztelepeken megfordult, kevésbé közismert alkotók is szerepeltek, valamint az egyes telepek emblematikus művészei nem az albumok reprodukcióin unalomig ismételt, illetve a múzeumok falairól megismert alkotásaikkal voltak jelen.

2. A budai Fonó egykori gyárépületében több fiatalabb művész alakított ki magának műtermet. Artus Galéria néven működik az itteni kiállítóhely, ahol évente néhány kiállításon be is mutatkoznak az itt dolgozó alkotók. 2007-ben három tárlatot említenék meg ezek közül: Nádor Tibor, Nagy Géza és Fischer Balázs festők bemutatóit. Ezek, mondhatni, tematikailag összefüggnek, hiszen mindhárom kiállító az ún. „indusztriális plein air” műfajában alkot, képeik többségén az ipari komplexum belsőterei jelennek meg.

3. A hely és a művek összhangja szempontjából az egyik legsikeresebb kiállításnak tartom 2007-ben Krajcsovics Éva Olof Palme Házban rendezett tárlatát. Krajcsovics fénnyel átitatott képeinek áttetsző légiessége, transzcendens tartalmai az épület világos tereiben érvényesültek igazán.

- A 2007-es év kiállításai közül, melyik esemény okozott az Ön számára csalódást, és miért?

Erre sokkal egyértelműbben és könnyebben tudok válaszolni, mint az előző kérdésre. Szerintem, mindenképpen a Sensaria-kiállítás volt az év legelhibázottabb nagyszabású tárlata: az alapkoncepciótól kezdve a bemutatott, kevéssé kvalitásos kortárs műveken át, a velük „párhuzamba” állított korábbi műalkotások indokolatlan és sokszor esetleges társításáig. A legnagyobb csalódást azonban az okozza ebben a történetben, hogy az ország egyik legjelentősebb múzeuma (Magyar Nemzeti Galéria), „főműsoridőben”, azaz a Tavaszi Fesztivál idején, annak nyitóeseményeként helyet adott ennek a tárlatnak.

Számomra csalódás volt még a Velencei Biennále Magyar pavilonjának kiállítása (Andreas Fogarasi), ezen a véleményemen annak külföldi szakmai sikere sem változtat.

Ezeken kívül a Szépművészeti Múzeum konzervkiállításai is egyre inkább a csalódások közé tartoznak, amelyek már korábban is elvesztették szakmai értékeiket, de már-már a közönség érdeklődésre is alig tarthatnak számot.

- Van-e olyan művész, vagy esetleg csak mű, akit/amit az év felfedezésének tart?

Nem konkrétan 2007-hez köthető, de a fiatalabb nemzedékből Várhelyi Tímea festő képeit mindenképpen fontosnak tartom a szélesebb szakma számára váró felfedezések között megemlíteni.

2008. április 4., péntek

Vojnich


Az eheti ÉS-ben jelent meg az alábbi írásom Vojnich Erzsébet tárlata kapcsán. Ha lesz időm kiegészítem itt azokkal a gondolatokkal, amik nem fértek bele a cikkbe (terjedelmi okokból).

Aki teheti nézze meg a kiállítást az AulichArt Galériában (V. kerület Aulich u. 5.)! (Ez itt nem a reklám helye:)

Egyébként Vojnich Erzsébetnek is köszönhető, hogy ezt a blogot elindítottam, ugyanis egyszer (valamikor tavaly nyáron) mondta, hogy csináljak egyet, ő biztos belenézne. Remélem, már rátalált.

Igaz még nem indultam be rendesen, de igyekezni fogok.


Meditatív menedékek

Vojnich Erzsébet festő. Utazó festő. Pontosabban utazó és festő. Minden képe valamely emlék rögzítése. Belső utazásai és a világban tett útjai során begyűjtött élményei szolgálnak képeinek alapjául.

De ez az utazás nem csupán konkrét térben és időben zajlik, hanem átvitt értelemben is. A festészet dimenziójában. Vojnich Erzsébet jelenlegi tárlata azt mutatja, hogy művészeti utazása során megérkezett egy újabb állomásra. Most látható képei azt jelzik, hogy festészetében változás következett be. 2004-es kiállításáról szóló írásomban már jeleztem, hogy elmozdult egy új irányba, amelyről azóta kiderült, nem kitérőt vagy átmenetet jelent. Jelenlegi képei immár új korszakról tanúskodnak Vojnich Erzsébet alkotói folyamatában. Festészete változott, más lett. Ez nem értékítélet. Nem jobb, nem rosszabb. Egyszerűen más.

Ha korábbi (a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején festett) képeire azt mondtam, hogy líraiak, akkor a jelenlegiekre inkább az expresszív jelző illik. Ezt nem csak a vibrálóbb ecsetjárás, a lendületesebb festésmód miatt mondhatjuk, de a korábbi folt helyett most a vonal kap hangsúlyosabb szerepet. A rétegek helyett a lazúr, archaizálás helyett archiválás, aprólékosság helyett nyersesség, a fény helyett az árnyék. Talán ezek a legalapvetőbb változások.

Ami megmaradt, az a következetes témaválasztás, valamint a metafizikus tartalom és a választékos festői fogalmazásmód. Képtárgyai többnyire üres várótermek, könyvtárszobák, alagsori helyiségek illetve műtermek voltak, amelyek megjelenésükben elhagyott romokat idéztek. Míg korábban szinte kivétel nélkül belsőterek szegmensei jelentek meg Vojnich sajátos perspektívájú festményein, amelyekből szinte csak A kensingtoni könyvtár (1997) fölül nyitott épülete vezetett ki a külvilágba, addig az újabb képeken egyre gyakoribb az épületek külső tömbjének megjelenése, illetve egyre többször a belsőtérből kilépve utcarészletek, városfragmentumok, tájszeletek, kikötők láthatók. Néha az architektúra is elmarad. Mintha hasalva, szemünk a horizont magasságában lenne, úgy láttatja velünk a víz és az ég találkozását (Kikötő – rakpart). Tekintetünket egyre messzebb vezeti – vele együtt mi is egyre távolabbi helyekre merészkedünk. A belső utazás élményeiből születő intim enteriőrök mellett megjelennek a valós térben és időben megtett utazások emlékképei. A Távol-Kelet meditatív terei; A kék tatami, vagy Kambodzsa legnagyobb építészeti emléke, az Angkor, a kínai Nagy Fal, illetve a Tibeti utca mellett ugyanazzal a hangsúllyal és súllyal megfestve a Falikút Szemesen, vagy a Moszkva téri telek. De nem más a Papírgyár, a Kőhíd, a Szénhányó a Barakk vagy a Poros üzem megjelenítése sem. Hiszen a legprofánabb hely is szakrális térré változik Vojnich Erzsébet festményein. De fordítva is igaz, a konkrét építészeti emlékek, történeti architektúrák, szent helyek is profanizálódnak – így válik eggyé, egységessé az eredetileg kétféle minőség. Közös nevezőre hozza őket a festői megjelenítés. Ezért érezzük őket egyszerre profánnak és szakrálisnak, hétköznapinak és fenségesnek, megnyugtatónak és nyomasztónak.

Vojnich Erzsébet képein valamennyi tér egyszerre nyugtalanító és kellemes. Ezt nemcsak kimértségük és ürességük, és nem csupán egészen a feketékig mélyülő, komorabb színeik, hanem expresszíven zaklatott felületi hatásaik erősítik. A mozgalmas és erőteljesebb ecsetvonásokkal képzett faktúrák dinamikája az ábrázolt képtárgyak statikus nyugalmával, valamint az egymáson átsejlő, finom festékrétegek transzparenciájával polemizál. Ez mind a spirituális megközelítésmód következménye. Hiszen Vojnich nem csupán gondolkozva fest, de képei a meditáció szubjektív és egyetemes terei egyszerre. Az elmélyült alkotómunka intimitásába engednek bepillantást, de a kész képek egyben a művész privát meditációs helyéből a mi szubjektív tereinkké válnak. Egyenként, személyesen szólítanak meg, mégis általánosan szólnak mindenkihez.

A terekben képek. A képeken terek. A belsőterek szegmensei és a festmények terei folytatnak párbeszédet a mi valós terünkkel. Egyszerre vagyunk kívül és belül is. Benne a képeken látható terekben, benne a kép terében, valamint benne a mi saját, képen kívüli terünkben és a valós kiállítótérben.

Vojnich Erzsébet tárlata a tér apoteózisa. Vásznai nem pusztán ábrázolják a különböző külső- és belsőtereket, de maguk is teret követelnek. Nála a tér személyes és egyetemes ügy egyszerre. Témaválasztásában szubjektív, ábrázolásmódjával általános érvényűt fogalmaz meg. Képei fotóalapúak, ábrázolása mégsem realista. Torzítása egyfajta absztrakció, mint ahogy az színeinek fanyarsága, faktúráinak elevensége is. Vojnich lecsupaszítja a tereket, még az egészen konkrétan létező helyeket is, és azok szubsztanciáját, legesleglényegibb valóját tárja fel. A tér, az architektúra esszenciája érdekli.

S ezek a festett terek, legyenek bár nyomasztóak, porosak, kemény árnyékokkal súlyosan ránk zuhanók – mégis meditatív menedékek. A kis résnyi nyílásaikon beszüremkedő fény az, ami lényeges. A fény, ami sokszor nem tud behatolni sem ablaktalan, vaskos falaik közé. De ott van. Tudjuk, hogy ott van. Ott kell lennie. A fény a spirituális szabadság reményét adja.

A tér, a meditáció tere. Menedék. A művészet metaforája.

(Vojnich Erzsébet tárlata az Aulich Art Galériában április 24-ig látható.)