Sztálin füle
A kortárs művészeten kívül az ötvenes évek nem hivatalos művészeti stratégiáival foglalkozom. Jelenleg ebből írom a disszertációmat.
Az érem másik (vagy inkább egyik) oldala: a korszak hivatalos művészete, a szocreál, amelyből összefoglaló ízelítőt ad a debreceni MODEM-ben jelenleg látható kiállítás, amit Rieder Gábor rendezett.
(Az Új Művészet 2008. szeptemberi számában (38-43. oldalon) olvasható a kiállítás apropóján írt tanulmányom: Tartalomhoz a forma. Az 50-es évek hivatalos művészete Magyarországon címmel.)
A tárlatról az ÉS-ben (2008. szeptember 12.) jelent meg az alábbi cikkem.
Sztálin füle
Akármilyen meglepő, ez egy kiállítási tárgy címe. Ma már. Sztálin és Rákosi diktatúrájában a politikai rendszer státusszimbólumának számító monumentum részlete volt. A bronztestet öltött eszme egy darabja. 1951. december 16-án délelőtt, nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel a "Tanító" Sztálin nyolcméteres, egész alakos szobrát. A "tanítványok", a magyar pártvezetés és az ünnepségen kötelezően önkéntes alapon részt vevő gyári munkások, dolgozó parasztok, tömegszervezetek, állami szervek, hivatalok küldöttei már ekkor érezhették, hogy az ötszörös nagyításban föléjük magasodó bronzóriás saját koruk, mindennapjaik, a sztálinizmus jelképe lesz.
A MODEM kiállítótereiben látható Szocreál tárlat a Rákosi-éra (1949-53) hivatalos művészetpolitikai útmutatásai és követelményei alapján megszületett alkotásokból ad tematikus fejezetekre tagolt áttekintést. A kronológiai keretbe foglalt kiállítást szakszerű, de ugyanakkor közérthető feliratok kísérik a falakon.
A tárlat a Festészet a Rákosi-korban alcímet viseli, de a kurátor-rendező Rieder Gábor minden kiállítási egységhez (szándékosan csak illusztratív jelleggel) plasztikákat is válogatott.
Az időrendnek megfelelően a kiállítás a Szovjet copyright című résszel indul. 1949 őszén nyílt meg a Nemzeti Szalonban a Szovjet festőművészet című kiállítás, amelynek felvonultatott anyagát követendő kánonként állították a magyar képzőművészek elé. Az talán kevésbé ismert, hogy a magyar festőket megbízták, hogy készítsenek másolatot, a sztálinista akadémizmust legméltóbban reprezentáló képekről. A tárlat elején ezekből a legtöbbször silány másolatokból láthatunk válogatást. Mindjárt a bejáratnál szembesülünk Alexander Geraszimov 1938-ban festett Sztálin és Vorosilov a Kremlben című festményének ötvenes évekbeli magyar kópiájával. Majd ugyanebben a részben bemutatásra kerül néhány magyar alkotó kezétől származó, a szovjet mintát importáló festmény (pl. Benedek Jenő: Mit láttam a Szovjetunióban?, 1950). Ahogy az a kiállítási egységekben megjelenő frappáns kísérőszövegekből kiderül, az egész magyar szocreál import művészet volt. A következő szentélyszerű részben vörös szőnyeggel borított lépcsők vezetnek fel az emelvényhez, ahol Mikus Sztálin-szobrának kétméteres alumíniumváltozata áll, körülötte a falakon Lenint, Sztálint és Rákosit ábrázoló festmények láthatók. A Sztálinista ikonok. A korszakban új formát öltött az ortodox képkultusz. Ezt követi a tárlat gerincét képező Tematikus festészet című rész. Hiszen a sztálinista szocreál képzőművészet - amely Magyarországot és az egész szovjet érdekszférát elborította az ötvenes években - tematikus művészet. Azaz a tartalma fontosabb, mint a formája, akárcsak a sztálini politikai rendszernek. Ez a politikai tartalom kapcsolódott össze a "dolgozók szellemi nevelésével", amelyhez a didaktikusnak és közérthetőnek vélt realista ábrázolásmódot választották. A tárlat ezeknek a tematikai változatoknak néhány csoportjából ad ízelítőt. Így keresetlen fesztelenséggel ellesett pillanatfelvételeken, optimistán mosolyognak ránk a szocialista országépítés hétköznapi hősei: a Folyamőr, a Szénlapátoló, a Füttyös kalauz, Bányai Elvtárs, sztahanovista, a Rugókovács, a Kitüntetett utcatisztogató (sic! Nem ám utcaseprő!). Több festmény is a szocialista újjáépítés eredményeiről számol be (Mácsai István: Épül a falu, Orosz Gellért: Ürömi T.Sz.Cs.-ben, Szentiványi Lajos: A Kossuth-híd építése).
Bepillanthatunk a munkás-paraszt családok mindennapjaiba, a spontánnak álcázott, kimódolt életképek segítségével (Bencze László: Vasárnapi kirándulók, Gáspár Anni: Család).
A 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás jelszavának megfelelően külön hangsúlyt kapott a kultúra, a népműveléssel egybekötött szórakozás ábrázolása is (Mácsai István: Polgárok az operában, Breznay József: Faluszínház, Szentgyörgyi Kornél: Sakkozó honvédek, Bánovszky Miklós: Katonák a kultúrteremben). A szocialista országépítés alapja a tudás, a tanulás. Ezt a csak üres szólamként hangoztatott eszményt, több zsánerjelenten is megörökítették (pl. Csabai Kálmán: Szakrajzóra). Az ifjúság, a jövő záloga, így különösen fontos volt, hogy szervezett keretek között, időben megismerjék a szocialista értékrendet. A vidám kisúttörők csillogó szemmel tekintenek ránk a festményekről (Glatz Oszkár: Városi úttörő látogatása falusi pajtásainál, Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt).
Az ünnepek (Gáspár Anni: Készülődés május 1-re) és a hétköznapok (Demjén Attila: Munkamódszer-átadás, Bán Béla: Üzemi ifjúsági röpgyűlés) között a képek tanúsága szerint semmi különbség nincsen, ugyanaz a napsütötte idill, csillogás, fennköltség, hurráoptimizmus jellemzi a szocialista ember minden percét. A magyarok bölcs és igazságos vezére, Rákosi Mátyás, király névrokona példáját követve, természetes közvetlenséggel vegyül a nép közé (Bán Béla: Rákosi Sztálinvárosban), meghallgatja "alattvalóit", orvosolja az igazságtalanságokat (Pór Bertalan: Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel beszélget). A fennmaradt festmények erről tanúskodnak. De ezek a képek nem dokumentálják a kor hangulatát, hanem meghamisítják. A (magyar) szocreál leginkább manipulált történeti zsánerfestészet. Dokumentumértéke a jellegzetes öltözékeknek és a képeken szereplő bizonyos eseményeknek van (pl. békekölcsönjegyzés, békeív aláírás), de idealizálva jelenik meg minden egyes mozzanat.
Ebben az időszakban nemcsak saját korukat, de a történeti múltat is átértelmezték. A párt újraírta a történelmet a haladó hagyományokra és a munkásmozgalomra összpontosítva. Ebből a Szocreál historizmusból láthatunk néhány példát a kiállítás következő részében (Ék Sándor: Rákosi elvtárs 1919-ben, Konecsni György: Rákóczi és Esze Tamás találkozása). Egy elkülönített teremben összeállítás látható a korabeli filmhíradókból, főként az 1950-től 1955-ig évenként megrendezett Országos Képzőművészeti Kiállításokról, majd az 1957-es Tavaszi Tárlatról.
Az utolsó kiállítási egységben, a Monumentális propaganda célját szolgáló freskó és mozaiktervek közül pár jellegzetes példát láthatunk.
A debreceni MODEM kertjében most felállították a nyolcméteres Sztálin-szobor hungarocellrekonstrukcióját, ami kissé karikaturisztikusnak tűnik, hiszen nem olyan daliás, mint Mikus Sándor egykori műve. Zömökebb, talán egy-két méterrel alacsonyabb is, mégis élőbbé teszi a mellette kiállított dokumentumfotókat, és a két eredeti töredéket, a címben már említett fület és Sztálin szemét (csupán az egyiket). A szobor a sztálini diktatúra szimbólumává véglegesen 1956. október 23-ával vált, amikor a hat és fél tonnás bronzot a forradalom első napjának estéjén, tízezrek közös összefogással ledöntötték. A hatalmas talapzaton csak a csizmái maradtak. A képrombolás elérte célját. A Sztálin-szobornak (jelképesen a sztálini diktatúrának) nem volt már se feje, se szeme, se füle, se farka.
(Szocreál. Festészet a Rákosi-korban című kiállítás Debrecenben a MODEM-ben november 7-ig látható.)
Akármilyen meglepő, ez egy kiállítási tárgy címe. Ma már. Sztálin és Rákosi diktatúrájában a politikai rendszer státusszimbólumának számító monumentum részlete volt. A bronztestet öltött eszme egy darabja. 1951. december 16-án délelőtt, nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel a "Tanító" Sztálin nyolcméteres, egész alakos szobrát. A "tanítványok", a magyar pártvezetés és az ünnepségen kötelezően önkéntes alapon részt vevő gyári munkások, dolgozó parasztok, tömegszervezetek, állami szervek, hivatalok küldöttei már ekkor érezhették, hogy az ötszörös nagyításban föléjük magasodó bronzóriás saját koruk, mindennapjaik, a sztálinizmus jelképe lesz.
A MODEM kiállítótereiben látható Szocreál tárlat a Rákosi-éra (1949-53) hivatalos művészetpolitikai útmutatásai és követelményei alapján megszületett alkotásokból ad tematikus fejezetekre tagolt áttekintést. A kronológiai keretbe foglalt kiállítást szakszerű, de ugyanakkor közérthető feliratok kísérik a falakon.
A tárlat a Festészet a Rákosi-korban alcímet viseli, de a kurátor-rendező Rieder Gábor minden kiállítási egységhez (szándékosan csak illusztratív jelleggel) plasztikákat is válogatott.
Az időrendnek megfelelően a kiállítás a Szovjet copyright című résszel indul. 1949 őszén nyílt meg a Nemzeti Szalonban a Szovjet festőművészet című kiállítás, amelynek felvonultatott anyagát követendő kánonként állították a magyar képzőművészek elé. Az talán kevésbé ismert, hogy a magyar festőket megbízták, hogy készítsenek másolatot, a sztálinista akadémizmust legméltóbban reprezentáló képekről. A tárlat elején ezekből a legtöbbször silány másolatokból láthatunk válogatást. Mindjárt a bejáratnál szembesülünk Alexander Geraszimov 1938-ban festett Sztálin és Vorosilov a Kremlben című festményének ötvenes évekbeli magyar kópiájával. Majd ugyanebben a részben bemutatásra kerül néhány magyar alkotó kezétől származó, a szovjet mintát importáló festmény (pl. Benedek Jenő: Mit láttam a Szovjetunióban?, 1950). Ahogy az a kiállítási egységekben megjelenő frappáns kísérőszövegekből kiderül, az egész magyar szocreál import művészet volt. A következő szentélyszerű részben vörös szőnyeggel borított lépcsők vezetnek fel az emelvényhez, ahol Mikus Sztálin-szobrának kétméteres alumíniumváltozata áll, körülötte a falakon Lenint, Sztálint és Rákosit ábrázoló festmények láthatók. A Sztálinista ikonok. A korszakban új formát öltött az ortodox képkultusz. Ezt követi a tárlat gerincét képező Tematikus festészet című rész. Hiszen a sztálinista szocreál képzőművészet - amely Magyarországot és az egész szovjet érdekszférát elborította az ötvenes években - tematikus művészet. Azaz a tartalma fontosabb, mint a formája, akárcsak a sztálini politikai rendszernek. Ez a politikai tartalom kapcsolódott össze a "dolgozók szellemi nevelésével", amelyhez a didaktikusnak és közérthetőnek vélt realista ábrázolásmódot választották. A tárlat ezeknek a tematikai változatoknak néhány csoportjából ad ízelítőt. Így keresetlen fesztelenséggel ellesett pillanatfelvételeken, optimistán mosolyognak ránk a szocialista országépítés hétköznapi hősei: a Folyamőr, a Szénlapátoló, a Füttyös kalauz, Bányai Elvtárs, sztahanovista, a Rugókovács, a Kitüntetett utcatisztogató (sic! Nem ám utcaseprő!). Több festmény is a szocialista újjáépítés eredményeiről számol be (Mácsai István: Épül a falu, Orosz Gellért: Ürömi T.Sz.Cs.-ben, Szentiványi Lajos: A Kossuth-híd építése).
Bepillanthatunk a munkás-paraszt családok mindennapjaiba, a spontánnak álcázott, kimódolt életképek segítségével (Bencze László: Vasárnapi kirándulók, Gáspár Anni: Család).
A 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás jelszavának megfelelően külön hangsúlyt kapott a kultúra, a népműveléssel egybekötött szórakozás ábrázolása is (Mácsai István: Polgárok az operában, Breznay József: Faluszínház, Szentgyörgyi Kornél: Sakkozó honvédek, Bánovszky Miklós: Katonák a kultúrteremben). A szocialista országépítés alapja a tudás, a tanulás. Ezt a csak üres szólamként hangoztatott eszményt, több zsánerjelenten is megörökítették (pl. Csabai Kálmán: Szakrajzóra). Az ifjúság, a jövő záloga, így különösen fontos volt, hogy szervezett keretek között, időben megismerjék a szocialista értékrendet. A vidám kisúttörők csillogó szemmel tekintenek ránk a festményekről (Glatz Oszkár: Városi úttörő látogatása falusi pajtásainál, Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt).
Az ünnepek (Gáspár Anni: Készülődés május 1-re) és a hétköznapok (Demjén Attila: Munkamódszer-átadás, Bán Béla: Üzemi ifjúsági röpgyűlés) között a képek tanúsága szerint semmi különbség nincsen, ugyanaz a napsütötte idill, csillogás, fennköltség, hurráoptimizmus jellemzi a szocialista ember minden percét. A magyarok bölcs és igazságos vezére, Rákosi Mátyás, király névrokona példáját követve, természetes közvetlenséggel vegyül a nép közé (Bán Béla: Rákosi Sztálinvárosban), meghallgatja "alattvalóit", orvosolja az igazságtalanságokat (Pór Bertalan: Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel beszélget). A fennmaradt festmények erről tanúskodnak. De ezek a képek nem dokumentálják a kor hangulatát, hanem meghamisítják. A (magyar) szocreál leginkább manipulált történeti zsánerfestészet. Dokumentumértéke a jellegzetes öltözékeknek és a képeken szereplő bizonyos eseményeknek van (pl. békekölcsönjegyzés, békeív aláírás), de idealizálva jelenik meg minden egyes mozzanat.
Ebben az időszakban nemcsak saját korukat, de a történeti múltat is átértelmezték. A párt újraírta a történelmet a haladó hagyományokra és a munkásmozgalomra összpontosítva. Ebből a Szocreál historizmusból láthatunk néhány példát a kiállítás következő részében (Ék Sándor: Rákosi elvtárs 1919-ben, Konecsni György: Rákóczi és Esze Tamás találkozása). Egy elkülönített teremben összeállítás látható a korabeli filmhíradókból, főként az 1950-től 1955-ig évenként megrendezett Országos Képzőművészeti Kiállításokról, majd az 1957-es Tavaszi Tárlatról.
Az utolsó kiállítási egységben, a Monumentális propaganda célját szolgáló freskó és mozaiktervek közül pár jellegzetes példát láthatunk.
A debreceni MODEM kertjében most felállították a nyolcméteres Sztálin-szobor hungarocellrekonstrukcióját, ami kissé karikaturisztikusnak tűnik, hiszen nem olyan daliás, mint Mikus Sándor egykori műve. Zömökebb, talán egy-két méterrel alacsonyabb is, mégis élőbbé teszi a mellette kiállított dokumentumfotókat, és a két eredeti töredéket, a címben már említett fület és Sztálin szemét (csupán az egyiket). A szobor a sztálini diktatúra szimbólumává véglegesen 1956. október 23-ával vált, amikor a hat és fél tonnás bronzot a forradalom első napjának estéjén, tízezrek közös összefogással ledöntötték. A hatalmas talapzaton csak a csizmái maradtak. A képrombolás elérte célját. A Sztálin-szobornak (jelképesen a sztálini diktatúrának) nem volt már se feje, se szeme, se füle, se farka.
(Szocreál. Festészet a Rákosi-korban című kiállítás Debrecenben a MODEM-ben november 7-ig látható.)
bejegyezte: JadeArt @ 23:07
2 megjegyzés
