Kezdetek

Bátai Sándor Ősformák című kiállítása

Magyar Műhely Galéria, Budapest – 2012. november 21–december 14.

 Kezdet - Molnár Péternek, 2009, papír, olaj, 40x40 cm

Létünk egyik alapkérdése az időbeli határok kijelölése és megértése. Kétségbeesetten próbáljuk megragadni az időt, definiálni önmagunkat az idő folyamában, helyzetünket a múlandóság és az öröklét által kijelölt intervallumban. Elhelyezni a „nagy egészben” a kort, amelyben élünk.

A kortárs művészek többsége is folyamatosan az időre reflektál, egyrészt saját korának időbeli értelmezése által, másrészt a múlthoz való folyamatos viszonyulás különféle módozataival. A kulturális és történeti (ideértve a földtörténeti) szakaszolások, és az így kialakított korszakok örökségébe igyekszik beilleszteni saját teljesítményét, keresve azokat a tradíciókat és kapcsolódási pontokat, amelyek alkotásait (saját maga számára is) legitimálják. Mivel az időnek csak az aktualitásokhoz kapcsolódó részleteit, saját cselekvésünkhöz kötődő pillanatait vagyunk képesek felfogni, ezért ezek az időbeli fogódzók szükségesek ahhoz, hogy észlelni tudjuk azokat a jeleket, amelyek időben máskor, (és legtöbbször térben is) máshol lezajló folyamatokhoz kapcsolódnak.

Az emberi lét, az ember által létrehozott produktumok is más léptékkel mérhetők, mint a földtörténet, vagy a kozmosz egyéb teremtményeié. Alkotásaik által a művészek, így korunk alkotói is, efelé a másfajta, ha tetszik, tágabb léptékű időtartam felé igyekeznek utat nyitni. Műveik által az emberélet, és saját koruk határait túlhaladó, a földtörténet vagy a világegyetem időfogalmaival mérhető dimenziók irányába tesznek lépéseket. A műalkotások tehát nem csak térben, de időben is sokkal tágabban értelmezhetők, mint mindennapi létünk más mozzanatai. A művészetnek az idővel való egyik alapvető kapcsolata: az idő mint értékkategóriát mérő fogalom. „Legbölcsebb az Idő, mert mindenre rátalál” (milétoszi Thalész, Diog. Laert. I. 35) – azaz az idő dönti el, hogy a művészeti alkotások közül melyek bizonyulnak értékállónak, és melyek vesznek örökre a feledés homályába.

Bátai Sándor művészetének is alapvető témája és metaforája az idő. Az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, de ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket akár saját bőrén mindenki tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk, a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy milliós kulturális, illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása.

Bátai Sándor eddigi alkotói folyamata, elkészült munkái az időhöz való viszonyulásuk szempontjából egy-egy tematikai csoportba sorolhatók. Természetesen az egyes csoportok között folyamatosan átjárás és összefüggés van –, de ezek az idő-reláció szerinti műcsoportok átívelik a kronológiát, még ha olykor időbeli korszakokat is jelentenek.

Most két sorozat képei kerülnek egymás mellé, egy térben. Rokonságuk alapvetően érezhető, pedig technikai szempontból két különböző munkamódszert képviselnek. Bátainál a technika mindig a kifejezni kívánt tartalom alapvető eszköze. Jelenleg, ha más-más eljárással, de hasonló gondolatiságot fejez ki. Az idő a múlttal összekapcsolódva, földtörténeti és kulturális, illetve művészeti tradíciók révén egyfajta archaikus, én lírai archaizálásnak nevezem, attitűdöt eredményez Bátai Sándor művészetében. Minden korban meghatározó, hogy a múltból mit ragadnak ki, miből merítenek az alkotók. Bátai soha nem másol, s bár néha idézetként használ múltbeli mozzanatokat, töredékeket (írásjeleket, fényképeket) – ő sokkal inkább az idő munkamódszerét veszi át, inspirációit éppen az idő archaizáló és archiváló folyamatai jelentik, az ezek során keletkező lenyomatok foglalkoztatják. Ebből a késztetésből alkotta meg eddigi munkáit. Az 1980-as évek közepén születtek például azon olajfestményei, amelyeken korunk piktogramjai bizonyos rendszerben: a festő közlésmódjának rendje szerint jelentek meg.

1990–1993 között készült táblaképeit a mértani formák és a szervesen alakuló felületek kettőssége jellemezte. 1995 óta merített papír felhasználásával a környezetünkben fellelhető valóságszegmensek; a rozsdásodó vagy hulló vakolatú felületek metaforáit fogalmazza meg. Egymásra rétegzett papírtörmelékekből, papírmasszából alakítja ki rusztikus faktúráit, illetve több különböző alakú papírdarabot applikál egymásra. 

Ősformák - Princípiumok

A most látható Ősformák sorozat ehhez a műcsoporthoz kapcsolódik, ugyanakkor korábbi sorozataival is összefüggést mutat, hiszen a festő ábécéjének újabb betűit, alapfogalmait, illetve a régről ismert alapjelek újabb változatait, újra fogalmazott megjelenítéseit láthatjuk ezeken az alkotásokon.  Másrészt a képek plasztikus, érdes felületei egymásra rétegzett papírtörmelékekből formálódnak. A rétegződés a földtörténet korszakaihoz hasonló, abból okuló, annak tanulságait is felhasználó képépítési folyamat. A műveken az egyes rétegek nemcsak egymásra rakódnak, de el is mozdulnak egymáshoz képest, mindig más és más szeletek kerülnek felszínre, s a folyamat végén egy spirálisan egymásra épülő rendszer alakul ki a részletekből.

A kiállításon szereplő, másik csoportot alkotó ún. „Kezdet-képek” olajjal festett lírai archaikus faktúrájából kibontakozó ősi formák az 1990–1993 közötti, már említett táblaképekkel nem csak megjelenítésükben mutatnak rokonságot, de az azokon alapegységekként megjelenő legegyszerűbb mértani alakzatok (mint a kör, a négyzet) jelkészletének újraértelmezéseként, újrafelvetéseként is elemezhetők. A most látható Ősformák és a „Kezdet-képek” közös kiállítását egy másik aspektus is indokolja. Túl az újrafogalmazott alapvetéseken, és az időhöz való eddigi lírai archaikus viszonyulásán, a két műcsoport nem csupán a múlthoz általában, hanem konkrétan az ősi állapotokhoz, a kezdetekhez nyúl vissza. Ez magában foglalja mind a világ létrejöttét megelőző rendezetlen ősállapotot, mind a földtörténet első pillanatait, mind az emberiség legősibb időszakát, mind a művészet varázslással és mágiával összekapcsolódó ősi, rituális értelmezését.

Afrika II. 2009

Ehhez az ősállapothoz való visszanyúlás jellegzetesen kortárs igényből fakad.

A jelenkor művészetében uralkodó pluralizmus az ősrobbanás előtti kaotikus állapotokkal hozható párhuzamba, így Bátai Sándor, a kortárs művész, a tabula rasa megteremtésére tesz kísérletet. Újrafogalmaz alapvetéseket, újraformál alapjeleket, az újrakezdés szándékával egyfajta művészeti megtisztulásra törekszik. A megtisztulás spirituálisan is érthető, hiszen Bátai meditatív művészete a transzcendenssel való találkozás eszköze is. Ezt erősíti a jelenlegi sorozatok szinte végletekig csupaszított formavilága, letisztult jelkészlete, valamint monokróm színezése és egységes faktúrája. A kiállított képek címei adnak némi támpontot az értelmezés felfejtését illetően. Egyrészt a művész személyes alkotói érdeklődésének alappilléreit jelzik a címekben szereplő fogalmak. Másrészt egyetemes tartalmakat hordoznak.

Ősformák – Princípiumok – ezek részben a művész már említett jelkészletének alapformái, de az első formálódás, a földtörténet vagy a kulturális múlt kezdetei is. A Kezdet című kép ugyancsak lehet a világegyetem, de akár csak a mi bolygónk, ugyanakkor az emberiség kultúrájának, illetve a művészet születésének pillanata is – egyben az individuális lét, a művész személyes életútján keresztül az egyes ember életének origóját is jelentheti. A Föld című képek egyértelművé teszik az alkalmazott barnás és okkeres színekből már érzékelhető, a földdel mint matériával való kapcsolatot, ezen belül az Afrika cím utal a kultúra és az emberiség bölcsőjeként nevezett földrajzi helyre. Aztán belépnek az alapformáknak mint a művész ábécéjének betűivel való azonosítást egyértelműbbé tevő címek: Földírás, Írás és mező, Írásmező. Ugyanakkor az írás itt nem a szöveg betűre lebontása, vagy jelentésének értelmezése, hanem az általa kirajzolt textúra szempontjából válik fontossá az alkotó számára – az emberi kéz által létrehozott írásmezők, és az organikus struktúrák között von ezzel párhuzamot. Mindkettőben az élőt, a rendszerbe szervezett spontaneitást hangsúlyozva, amely szertelen mégis strukturálisan felépített nyomot hagy.

Írásmező I. 2010, papír, vegyes technika, 20x20 cm 

Mi látható a képeken? A Kezdet címűn egy kör alakzat, ami lehet a formálódó földbolygó, de a teljesség szimbóluma, minden élet forrása a nap, vagy a többek között a termékenységet jelképező telihold sziluettje. De lehet kavics, földrög, vagy ab ovo tojás is. Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Kérdezhetnénk ezen a ponton. Azaz a mű(vész) vagy a művészet? A most látható olajképek egy része fosszília asszociációját kelti, így az előbbi kérdés még élesebben fogalmazható meg: Mi is a művészet? Tekinthetők-e művészeti alkotásoknak azok az esztétikai értékeket is hordozó produktumok, amelyek olyan korban keletkeztek, amely kornak egyáltalán nem volt művészettudata? Bátai Sándor képeinek ősi művészetértelmezéshez való szoros kapcsolatát éppen a földtörténeti folyamatokhoz, a természetben fellelhető, vagy az idő által „megmunkált” felületi hatásokra utaló képi elemek, munkamódszerek erősítik meg. Hiszen az előbb említett, „művészettudattalan” korok „alkotói” számára az elkészített „művek” a varázslás, a rituális mágia eszközei voltak, és éppen olyan valóságosnak érezték őket, mint a természet erőit. A földmozgások, a villámlások, az esőzések, a szárazság, vagy éppen a viharos szelek ereje összpontosult egy-egy „képbe” sűrítve. Készítőjük a teremtővel azonosult, szemlélőjük pedig átélte mindezen jelenségek hatalmát, ugyanakkor ezen képek által úgy érezte befolyással lehet rájuk, valamiképpen uralmába kerítheti őket.

Bátai Sándor, amikor folyamatosan az idővel folytat párbeszédet művein, akkor ugyanezt a rituális szertartást éli át, akarva-akaratlanul megpróbálja valamiképpen „szolgálatra” bírni, alkotótársává tenni az időt.

Ezzel is folyamatosan megerősíti azt, hogy a jó munkához idő kell.