FÉNYBŐL SZŐTT ÁRNYAK – TELLÉR MÁRIA KÖD ÉS KONTÚR CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL

A kiállítás címe Köd és kontúr, ami esszenciálisan összefoglalja Tellér Mária jelenlegi (és szerintem minden eddigi) képének ellentétekre épülő lényegét, s egyben kijelöli azt a két végpontot, amelyek közötti intervallumban Tellér valamennyi műve értelmezhető.

Az ellenpontozás mint művészi eszköz nem jelent ellentmondásosságot. Azok az ellentétesnek ható dolgok, amelyek egyszerre vannak jelen Tellér Mária művein is, egy tőről fakadnak. Hiszen minden ma látszólag ellentmondásosnak tűnő fogalom egykoron, az ősi időkben közös gyökérből ágazott el, s hosszú folyamat révén váltak egymás pandanjaivá, ellentéteivé – de egymás nélkül nem értelmezhető, létezni képtelen, szervesen összefüggő párokká. Akár a fény és a sötétség, a kint és a bent, a lent és a fent, az élet és a halál, vagy a káosz és a rend.

A jelenlegi képeket a fény–árny, a transzparencia–takarás, az organikus–geometrikus, a ráközelítés–eltávolodás ellentétpárokkal lehet leginkább leírni.

Már az alkalmazott technika is magában hordoz egyfajta kettősséget. A monotípia ugyanis a festészet és a grafika határmezsgyéjén helyezkedik el. Olyan nyomtatási eljárással készül, amelynek nem a sokszorosítás a célja, hanem az egyedi képfelület kialakítása. Nevében a mono- előtag utal az egyszeriségre. Tellér Mária azonban az egyes kompozíciókat több réteg egymásra nyomtatásával hozza létre. A divizionista eljáráshoz hasonlóan, az egymás mellé kerülő apró festékfoltok eredményezik a felületi és optikai hatásokat. Az így kialakított színkeverés által a festészet irányába tolódik el a technika hangsúlya, de itt a médium nem az ecset, hanem a sima felület, amelyről a nyomatok készülnek. Az alkotó különböző színű festékrétegeket, pöttyöket halmoz egymásra, amelyek összesűrűsödve eredményezik a képek raszteres faktúráját. Így éppen a több rétegben való nyomtatás munkamódszere erősíti a monotípiában rejlő grafikai lehetőségeket.

A képeket jellemző legalapvetőbb dualitás a fény–árny és a vele szorosan összefüggő transzparencia–takarás.

A festékpöttyök között képződő fehér részek nemcsak irizálóvá teszik a képek felületét, de az egész kompozíciónak fénnyel átitatott hatást kölcsönöznek.

Úgy tűnik, mintha fényszőtteseket látnánk, és maga a munkamódszer is megerősíti a szövéssel való párhuzamot. A szövés folyamata ugyanis megfontolt alkotást követel, amely lehetővé teszi a munkában való elmélyülést. Ugyanilyen koncentrációt és meditatív alkotást igényel Tellér Mária képkészítési eljárása is.

Valamennyi mű felszíne vibráló, hullámzó, lüktető, pulzáló hatást kelt. Ezt eredményezik a festékpontok egymást fedő és egymáson átszüremkedő színei, másrészt pedig a fehér papír szabadon hagyott felületei. Az áthatolhatatlan és a transzparens vagy üres felületek dialektikája egyben spirituális tartalmakat is hordoz. A síkká transzponált terek, az izgalmas, mégis homogénnek mutatkozó felületek, a fényforrások, az árnyak és a sötétbe burkolózó részletek, az ábrázolt formák és a közöttük képződő rések, repedések, hiányok mind-mind meditatív szemlélődésre késztetnek. Tehát nemcsak a munkamódszer elmélyült, hanem az általa létrehozott alkotások befogadásának folyamata is.

A megjelenített elemek az organikus–geometrikus ellentétpárral jellemezhetők, hiszen hol természetes, hol mértani formák (hol egyszerre mindkettő) bontakoznak ki a sűrű pontszövetből. Ugyanakkor, mivel az egész képfelület lélegzik, így akár konkrét idomok (körök, négyzetek), akár természeti alakzatok (eső koptatta, víz csiszolta, vagy növényi formák) jelennek meg, organikus nyomokká, már-már fosszíliákká oldódnak a faktúrában. A határozott körvonalak elmosódnak, minden sejtelmessé válik. Akár a délibábnál, ahol a levegő vibrálása képlékennyé, légneművé lágyítja a szilárd dolgokat is.

Mediterrán tájak atmoszférája idéződik fel, a konkrét tárgyak jelenséggé válnak.

Vagy, hogy Tellér Mária tárlatának címével játsszak, a kemény kontúrok puha köddé foszlanak.

Ezek a képek valójában úgy ellentétezik a címben felvetett két végpontot (Köd és kontúr), hogy legtöbbször a köztük lévő határokat döntik le, számolják fel, vagy még pontosabban: „mossák el”. Mindez egyfajta időn és téren kívüli állapotot teremt, és a művek metafizikus tartalmait erősíti.

Azonban éppen a pontozásos technika által más organikus jelenségek asszociációja is felidéződik. Így az esőcseppek sűrűje, vagy általánosabban az apró cseppekből összeálló víztömegek, tengerek, illetve a szélfútta homokszemek, vagy a belőlük felépülő sivatag. A multiplikáció itt egy másik aspektust is felvet, azaz a monotonitásban rejlő változatosság és az egyformaságban felfedezhető különbözőség kérdését. Hiszen a végtelennek és egyneműnek ható felületek első ránézésre monoton ismételt pöttyök sokaságából állnak, de valójában a művész egyedi kézmozdulatát viselő, sok apró pontból épülnek fel. Ezek között nincs két egyforma, mégis felületi összhatásukban az egyöntetűség dominál.

A ráközelítés–eltávolodás ellentétpárral írható le a műveken érzékelhető léptékváltás. Némely kép egészen távoli nézőpontot vesz fel, sőt vannak olyan kompozíciók, amelyeken kozmikus távlatokat érzékelhetünk. Más munkákon pedig mikroszkópszerűen fókuszálva, kinagyítva jelennek meg az apró részletek. Általában a képméretek és a rajtuk megjelenő távlatok fordított arányban állnak, azaz a nagyobb méretű képeken a ráközelítés, míg a kicsiken az eltávolítás figyelhető meg.

Bevallom, engem mindig az érdekel, ami a dolgok mögött, az érintetlenül hagyott felületek alatt van, illetve az, hogy mit mondanak a szavak közti csöndek, miről szólnak a ki nem mondott és ki nem mondható gondolatok. Tellér Mária képei pont ezekre a lényegtelennek tűnő, mégis elemi dolgokra irányítják rá a figyelmet. Pontszövevényei csöndesen, szerényen rejtik autentikus üzeneteiket a visszafogott színekbe, redukált formákba, és a közöttük fehéren maradt lélegző felületekbe zárt titkos jelekbe.

Tellér Mária Köd és kontúr című kiállítása 2012. május 22. – 2012. június 15-ig volt látható Budapesten, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.