Bikácsi Daniela

Bikácsi Daniela festészetét már régóta szeretem. Amikor alkalmam nyílt, 2006-ban kiállítást is rendeztem képeiből. Nagyon örültem, hogy elfogadta a felkérésemet, és nagyon szép tárlatot láthatott akkor is a közönség. Akárcsak idén, május 11. és június 28. között. Ennek a mostani kiállításnak kapcsán írtam az alábbi elemzést, amely az Új Művészet 2009. júliusi számában meg is jelent.

Ez az írásom szorosan összefügg a velencei és toszkán utazásommal, hiszen út közben folyamatosan dolgoztam rajta, átvitt értelemben és szó szerint is. A táj, a levegő, a fények, az itáliai élmények, valós és virtuális útitársaim, és az utazás minden körülménye ihlető forrás volt számomra, és minden megerősített abban, hogy mennyi szálon kötődik Bikácsi Daniela festészete ennek a vidéknek a világához is. Képei táplálkoznak konkrét itáliai élményekből is, ugyanakkor általánosabban fogalmazódnak meg bennük azok a művészeti és kulturális értékek, amiket ezek a helyek is magukban rejtenek. Autentikus művei az időtálló, örök (művészi) értékek szinonimái.

Az emlékezés kertjei

Bikácsi Daniela tárlata

Bikácsi Daniela, amikor képet fest, az emlékezet titokzatos szűrőjén keresztül újrateremti a rendelkezésére álló anyagot. A művein megjelenő látszólag hétköznapi tárgyak, architekturális elemek (lépcső, oszlop), építmények (medence, kút, homokozó) és kertek metafizikus illetve sokszor szakrális tartalommal telítődnek. Valamennyi képtárgya konkrét látványelemből indul ki, a róluk készített festmények emlékképek. A szubjektív emlékezés átírja, hol álomszerűvé teszi a tapasztalt élményeket, hol olyan részleteket emel ki és nagyít fel, amelyek más szemlélő számára lényegtelennek tűnnek. Bikácsi Daniela munkamódszerét is ez jellemzi. Olykor ugyan megnevezi azokat a városokat, földrajzi területeket, amelyekhez az adott emlékfragmentum kapcsolódik, de festői átfogalmazása által egyetemes, általános és örökérvényű helyekké teszi azokat.

Ugyanakkor ezek a helyek mind meditatív kertek. A kert eredetileg nem más, mint az embert körülvevő, általa mesterségesen kialakított természeti közeg, mondhatni műtáj. Benne a növények organikus burjánzását az ember szabályozza, a természetes formákat bizonyos koncepció szerint az ember rendezi. Bikácsi Daniela képein is a természetes formák és közegek mesterséges, mértanian kiszámított és „felépített” elemekkel találkoznak. Az építészeti elemek, az ember alkotta tárgyak organikus motívumokkal kapcsolódnak össze. Az egyik legjellegzetesebb a növekedő fű, amely többször a halált szimbolizáló koporsóval (Fűkoporsó I.) kapcsolódik össze, s így annak pandanjaként az élet szinonimájává válik. Ugyanakkor most látható több munkáján is a szerepel a Lekaszált fű, amely hol csomókba (Lekaszált fűcsomók), hol tömbökbe (Három csavart fűtömb; Benyúló csavart fűtömb) rendezve egyértelműen az ember jelenlétére utaló motívum. A Fűtömbök című másik festményen a fekete űrszerű közegben úszó, lebegő három fűdomb egyértelműen a sírhant asszociációját kelti. Itt ismét – az elmúlás és az (újjá)születés összekapcsolása révén, a zöldellő fű a remény szinonimájává is válik.

A másik természeti elem a víz, amely festményein hol hullámzó kék tengerként, hol az áttetsző anyag tömbszerű, áthatolhatatlan tömegeként jelenik meg. Az Egy kék című vásznán egyértelműen nyitva hagyja a jelentést. Hiszen az ábrázolt kékszínű közeg egyaránt lehet égbolt vagy víz, a kettő közötti határok eltűntek. Ezzel utalva a Teremtés előtti ősállapotra, amikor az Úr még nem választotta el a „mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől”. A víz mint természetes közeg öleli körül a Szigetet, illetve a Félsziget partjait is.

A Félsziget az ég és a víz kékje közé ékelődve, mintegy elválasztja őket egymástól. Szilárd közege, zöldekkel, barnákkal megfestett, puhán omló vegetációja is elkülönül a víztől és az égtől, ugyanakkor bennük úszva-lebegve egyben össze is köti őket. A képen párás derengéssel metafizikus jelenségként bontakozik ki az itáliai hangulatú táj. A Sziget azonban kemény kontúrokkal, építményszerű partszakasszal válik külön az alatta megjelenített élénk kék víztől. A part merev sávja fölött a mélyzöld, dús vegetáció tölti ki a kép többi részét, ezzel egy közeli kivágatot sejtetve. Az égbolt nem látható, a mesterségesen kialakított, lila színű partsáv a víz és a növényzet határvonalát jelöli ki. Falszerű sávként zárja körbe a szigetet, ami ezáltal konkrét itáliai emlékhez, a Velence közelében fekvő San Michele szigethez kapcsolja a képet. A San Michele 1826-ban vált Velence város temetkezési helyévé. A sziget mint temető, az emlékezés és a kegyelet helye. Ezen gondolat által tematikailag ez a kép is összekapcsolódik az elmúlással és az emlékezettel. A temetőben a személyes és az egyetemes emlékezés összefonódik, hiszen halandóságunk, földi létünk végességével szembesít minden haláleset, minden relikvia, minden emlékhely.

Másrészt a Sziget épített szegélye a szárazföldet úgy öleli körbe, mint a medencék széle a vizet. A medence szintén meghatározó motívuma Bikácsi Daniela több képének. A most is látható Keskeny medence, fekvő téglalap alakú, predellára emlékeztető frízszerű festmény, amelyen a vékonyra nyújtott medencére épp csak ráláthatunk. A kőmederben megcsillan a kékes áttetsző víz, a lételem. Más festményeken a vízre mint éltető közegre éppen annak hiányával utal, mint például a Betemetett medence című festményen. A medence ezzel ismét tartalmi jelentést vált, földdel megtöltve a szárazfölddé változik, és Bikácsi Daniela másik alapvető tematikai elemének, a sírhelynek asszociációját kelti fel. Így szoros kapcsolatot mutat a Három fekete című vászonnal, ahol a három sötét színű földdel teli kőmedence szintén sírhelyekre utal.

Bikácsi Daniela rovátkaszerű elemekből kibontott faktúrái, finoman megmunkált, mívesen kidolgozott felületei különös kontrasztot képeznek a képei által sugallt nagyléptékű perspektívákkal. Ez az apró elemekből való építkezés Bikácsi megszokott munkamódszere, de egyben szimbolikus jelentéssel is bír: a kicsiny részletekből álló egészre, a mikroorganizmusokból felépülő monumentális (vagy annak ható) jelenségekre is utal. Sokszor olyan, mintha fonal-, sőt cérnaszerű festékszövedékekből szőné vagy varrná, hímezné faktúráit. Gondosan eldolgozva a szálakat, vagy éppen mintha a vonalak fércként szinte lebegnének a képfelszín fölött. Mégis képfelületei mindig aprólékosan képzettek, festészete vizuális költészetként jellemezhető, ahol a lírai felületképzés dominál. Szövedékszerű faktúraképzése a képek metafizikus tartalmait erősíti.

Itt ismét utalni kell a kert jelentéseire, hiszen elsősorban a földi Paradicsom, a Kozmosz szimbóluma, amelynek középpontja az édenkert. Továbbá a kert előképe az égi Paradicsomnak, s jelképe a paradicsomi létnek megfelelő lelki állapotoknak.

Az egyiptomiak burjánzó virágoskerteket és medencéket alakítottak ki. Palotáik falára és kövezetére is kerteket rajzoltak. A heszperidák kertje, Zeusz és Héra nászának színtere, a mindig megújuló termékenység szimbóluma, a görögöknél a jólét jelképe. A rómaiak énnél tovább mentek: kifinomultan összetett, kevert építészeti megoldásokkal – szobrok, lépcsők, források, barlangok, szökőkutak és vízköpők együttesét hozták létre a varázslatos színekben pompázó, az ember törvényeinek és akaratának engedelmeskedő növényzet keretei között.

Korunkban a kert konkrétan szinte egyáltalán nem jelenik meg a műalkotásokon. A kert a kortárs képzőművészetben, mint például Bikácsi Daniela alkotásain, elsősorban a titok, az elvágyódás metaforája, és a művészet szinonimája.

Bikácsi Daniela képein bármilyen témát is ábrázol, a Titkos kert (Hortus secretus) jelenik meg. A latin nyelvben a titok, titokzatosság megnevezésére használt secretum (i, n) főnév elsődleges jelentése: magányosság, magány, magányos hely. A belőle képzett melléknév, a secretus (3) pedig elsősorban elkülönített, elválasztott, magányos, elhagyatott, távol fekvő értelemben használatos, és csak második jelentése az, hogy titkos. Ezek a latin szavak közelebb visznek minket ahhoz a jelentéstartományhoz, amelyet Bikácsi Daniela művei képviselnek. Azaz, ilyen értelemben a Hortus secretus, mint titkos kert, egy elhagyott, magányos, félreeső hely, amely nem csupán az idegenektől elzárt, bensőséges hatású kert, hanem a szemlélődő meditáció helye is egyben. A titkos kert kifejezés összefügg a Zárt kert (Hortus conclusus) fogalmával, amely a hagyományos értelmezés szerint a hűséges és odaadó, tiszta szerelem szimbóluma is. Mindkét kifejezés jelentheti a befelé fordulást, a lélek által megélt és átélt dimenziókat, annak az ideának a képzetét, amelyet mindannyian magunkban hordozunk.

Mert mindenki számára létezik egy idea, amely egy egészen kicsi kertről, a világ legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb kertjéről szól, ami utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító. Ennek a keresésére indulunk, hogy aztán végül ne is tegyünk semmi mást egész életünk során, csak kutassuk azt a kertet, amelynek képzete bennünk él. Bikácsi Daniela alkotásain ezt a kertet keresi és tárja elénk. Munkái a kert ideájának, képzetének kivetülései, az elvágyódás, a meditáció és az emlékezés helyei.