Örök visszatérés

105 éves Lossonczy Tamás

Lossonczy Tamás 1904. augusztus 12-én született. Két hete ünnepelte 105. születésnapját. A magyar avantgárd második nemzedékének nevezett művészgenerációhoz tartozik, akik az 1920-30-as években, majd 1945-48 között csoportba szerveződve programjukban visszanyúltak a klasszikus avantgárd törekvéseihez.
Lossonczy Tamás a megnyitón - fotó Berényi Zsuzsa

Az idős mester ma szinte ki sem mozdul otthonából, műterméből. Belső történésire, és főként emlékeire, álmaira figyelve alkotja vizuális gondolatait festményekké, papírszobrokká vagy kollázsokká. Lossonczy Tamásnak van mire visszaemlékeznie. Százöt év nagy idő. Ez alatt tett utazásaira, művészeti eseményekre, amelyeknek résztvevője volt, politikai érákra, amelyeket át- illetve túlélt, és nem utolsó sorban gazdag művészi pályájának immár művészettörténeti klasszikusokká vált alkotásaira. Ebben a 105 évben a világ történetében is számtalan dolog történt. Többek között lezajlott két világháború, tudományos és technikai felfedezések és újdonságok egész sora jelent meg, és vált általánossá mindennapjainkban is.
105 éves Mester Papp Oszkár festőművésszel a megnyitón - fotó Berényi Zsuzsa
Most, százötödik születésnapján nyílt kiállítása a Nemzeti Galériában, ahol – ahogy azt a 100 év után tárlatcím is jelzi – kizárólag az utóbbi öt évben készült festményei, rajzai és papírplasztikái kerültek bemutatásra. Igazi művészeti csemege ez, hiszen eddig még nem volt a művészet történetében olyan tárlat, ahol egy alkotó csak a századik életéve után készült munkáit mutatta volna be.
Az idős mester is részt vett a születésnapján tartott megnyitón, ami szintén kuriózumnak számít.

Három nagy teret és a mellettük lévő folyosórészt tölti meg a 2004–2009 közötti műveiből válogatott anyag. A termekben festményciklusok jelennek meg, 2004-ből a Vigyázó szemek és az Egy gyilkosság utóíze, 2006-ból a Pont és vonal szerelme, illetve a tavaly készült, hatalmas méretű, kék és sárga színekkel komponált vásznakból álló Örök visszatérés című sorozat.

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e, szabad-e a sokszor önkiíró jellegű alkotásokat az életmű teljes értékű részeként kezelni? Az alkotás Lossonczy számára éltető közeg, erőt merít belőle nap mint nap. Asztala mellett ülve A/4-es méretű papírlapok tucatjait rajzolja meg – hol gesztusszerű vonalakkal komponálva, hol egyetlen lendületes, kalligrafikus vonallal „írja” le gondolatait, érzéseit, ötleteit. Ezek a naplószerű vizuális feljegyzések emblematikusak, olykor öniróniától sem mentesek. Impresszióit napi jegyzetekként rögzítő rajzai korunk dokumentumaiként is értékelhetők. A személyes és az egyetemes, az egyén által megélhető és a történeti idő közötti határok mosódnak el, illetve szűnnek meg Lossonczy Tamás időskori, és különösen a jelenleg látható legutóbbi munkáin. Műveinek éppúgy nincsen kora, mint ahogy kortalan a festő szelleme, amely a test börtönéből kitörve szárnyal és érez. Határtalan érzékenység árad ezekből a művekből, amely a művész korából adódó bölcsességgel és egyfajta analizáló összegzés igényével párosul. De minden munkában alapvetően a játékosság dominál, a felszabadult már-már gyermeki alkotói vágy és szabadság árad belőlük. A kiállításon két riportfilm is látható Lossonczy Tamásról. Az egyikben elhangzik egy kulcsfontosságú mondat. Azt mondja a mester, hogy az a kedvenc képe, amit még nem festett meg. Ez jelzi azt, hogy a szellem folyamatosan dolgozik, egy pillanatra sem pihen. Újabb és újabb ötletek fogalmazódnak meg és vetülnek papírra, vászonra szárnyalása nyomán.

Ezek a rajzok és festmények felszabadultak minden megfelelni akarástól, külső kényszertől – igazi autonóm művek. Nem befolyásolja őket sem a kor elvárása, sem a mester magával szembeni szigorúsága.
Mi inspirálhat, mi motiválhat valakit 100 éves kora után arra, hogy alkosson? Elsősorban az a belső késztetés, ami mindig is benne kellett, hogy éljen, hiszen a művészember számára az alkotás olyan, mint a levegő. Nélküle nem tud létezni – így van ez Lossonczy esetében is. Azért alkot, hogy élhessen, és azért él, hogy alkothasson.

Mint a főnix állandóan újraéled, örök körforgásban tartva művészetét, amelynek a visszatérés az egyik kulcsszava. A visszatérés igaz a formavilágra, a tematikákra éppúgy, mint a művészi attitűdre, amely az idős mestert jellemzi. Ez a visszatérés spirális, mindig újabb adalékokkal gazdagodik az adott téma, gondolatsor vagy motívum. Legutóbb ez a gazdagodás elsősorban a művek szuverenitásában, felszabadultságában érhető tetten. Úgy érzem, Lossonczy Tamás művészete végleg megszabadult minden kötöttségtől. A korábbi absztrakt szellemiségű, lírai konstrukcióinak sora szakadt meg a Rákosi éra diktatórikus kultúrpolitikájának nyomása alatt, és a megkezdett útra már nem tudott igazán visszatalálni. Bár fontos művek születtek azóta is keze által, de az igazi nagy lépést most tette meg. Legutóbbi műveiben a természeti népek művészetének motívumkincse mellett a gyermekrajzok igéző őszintesége és a látomásos alkotások képzeletvilága egyesül. Archaikus világ bontakozik ki ezeken az alkotásokon.
Visszatérés ez. Visszatérés a kezdetekhez, a művészet ősi gyökereihez.

(Lossonczy Tamás 100 év után című kiállítása szeptember 13-ig látható a Magyar Nemzeti Galéria A épületének I. emeletén)

Bikácsi Daniela

Bikácsi Daniela festészetét már régóta szeretem. Amikor alkalmam nyílt, 2006-ban kiállítást is rendeztem képeiből. Nagyon örültem, hogy elfogadta a felkérésemet, és nagyon szép tárlatot láthatott akkor is a közönség. Akárcsak idén, május 11. és június 28. között. Ennek a mostani kiállításnak kapcsán írtam az alábbi elemzést, amely az Új Művészet 2009. júliusi számában meg is jelent.

Ez az írásom szorosan összefügg a velencei és toszkán utazásommal, hiszen út közben folyamatosan dolgoztam rajta, átvitt értelemben és szó szerint is. A táj, a levegő, a fények, az itáliai élmények, valós és virtuális útitársaim, és az utazás minden körülménye ihlető forrás volt számomra, és minden megerősített abban, hogy mennyi szálon kötődik Bikácsi Daniela festészete ennek a vidéknek a világához is. Képei táplálkoznak konkrét itáliai élményekből is, ugyanakkor általánosabban fogalmazódnak meg bennük azok a művészeti és kulturális értékek, amiket ezek a helyek is magukban rejtenek. Autentikus művei az időtálló, örök (művészi) értékek szinonimái.

Az emlékezés kertjei

Bikácsi Daniela tárlata

Bikácsi Daniela, amikor képet fest, az emlékezet titokzatos szűrőjén keresztül újrateremti a rendelkezésére álló anyagot. A művein megjelenő látszólag hétköznapi tárgyak, architekturális elemek (lépcső, oszlop), építmények (medence, kút, homokozó) és kertek metafizikus illetve sokszor szakrális tartalommal telítődnek. Valamennyi képtárgya konkrét látványelemből indul ki, a róluk készített festmények emlékképek. A szubjektív emlékezés átírja, hol álomszerűvé teszi a tapasztalt élményeket, hol olyan részleteket emel ki és nagyít fel, amelyek más szemlélő számára lényegtelennek tűnnek. Bikácsi Daniela munkamódszerét is ez jellemzi. Olykor ugyan megnevezi azokat a városokat, földrajzi területeket, amelyekhez az adott emlékfragmentum kapcsolódik, de festői átfogalmazása által egyetemes, általános és örökérvényű helyekké teszi azokat.

Ugyanakkor ezek a helyek mind meditatív kertek. A kert eredetileg nem más, mint az embert körülvevő, általa mesterségesen kialakított természeti közeg, mondhatni műtáj. Benne a növények organikus burjánzását az ember szabályozza, a természetes formákat bizonyos koncepció szerint az ember rendezi. Bikácsi Daniela képein is a természetes formák és közegek mesterséges, mértanian kiszámított és „felépített” elemekkel találkoznak. Az építészeti elemek, az ember alkotta tárgyak organikus motívumokkal kapcsolódnak össze. Az egyik legjellegzetesebb a növekedő fű, amely többször a halált szimbolizáló koporsóval (Fűkoporsó I.) kapcsolódik össze, s így annak pandanjaként az élet szinonimájává válik. Ugyanakkor most látható több munkáján is a szerepel a Lekaszált fű, amely hol csomókba (Lekaszált fűcsomók), hol tömbökbe (Három csavart fűtömb; Benyúló csavart fűtömb) rendezve egyértelműen az ember jelenlétére utaló motívum. A Fűtömbök című másik festményen a fekete űrszerű közegben úszó, lebegő három fűdomb egyértelműen a sírhant asszociációját kelti. Itt ismét – az elmúlás és az (újjá)születés összekapcsolása révén, a zöldellő fű a remény szinonimájává is válik.

A másik természeti elem a víz, amely festményein hol hullámzó kék tengerként, hol az áttetsző anyag tömbszerű, áthatolhatatlan tömegeként jelenik meg. Az Egy kék című vásznán egyértelműen nyitva hagyja a jelentést. Hiszen az ábrázolt kékszínű közeg egyaránt lehet égbolt vagy víz, a kettő közötti határok eltűntek. Ezzel utalva a Teremtés előtti ősállapotra, amikor az Úr még nem választotta el a „mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől”. A víz mint természetes közeg öleli körül a Szigetet, illetve a Félsziget partjait is.

A Félsziget az ég és a víz kékje közé ékelődve, mintegy elválasztja őket egymástól. Szilárd közege, zöldekkel, barnákkal megfestett, puhán omló vegetációja is elkülönül a víztől és az égtől, ugyanakkor bennük úszva-lebegve egyben össze is köti őket. A képen párás derengéssel metafizikus jelenségként bontakozik ki az itáliai hangulatú táj. A Sziget azonban kemény kontúrokkal, építményszerű partszakasszal válik külön az alatta megjelenített élénk kék víztől. A part merev sávja fölött a mélyzöld, dús vegetáció tölti ki a kép többi részét, ezzel egy közeli kivágatot sejtetve. Az égbolt nem látható, a mesterségesen kialakított, lila színű partsáv a víz és a növényzet határvonalát jelöli ki. Falszerű sávként zárja körbe a szigetet, ami ezáltal konkrét itáliai emlékhez, a Velence közelében fekvő San Michele szigethez kapcsolja a képet. A San Michele 1826-ban vált Velence város temetkezési helyévé. A sziget mint temető, az emlékezés és a kegyelet helye. Ezen gondolat által tematikailag ez a kép is összekapcsolódik az elmúlással és az emlékezettel. A temetőben a személyes és az egyetemes emlékezés összefonódik, hiszen halandóságunk, földi létünk végességével szembesít minden haláleset, minden relikvia, minden emlékhely.

Másrészt a Sziget épített szegélye a szárazföldet úgy öleli körbe, mint a medencék széle a vizet. A medence szintén meghatározó motívuma Bikácsi Daniela több képének. A most is látható Keskeny medence, fekvő téglalap alakú, predellára emlékeztető frízszerű festmény, amelyen a vékonyra nyújtott medencére épp csak ráláthatunk. A kőmederben megcsillan a kékes áttetsző víz, a lételem. Más festményeken a vízre mint éltető közegre éppen annak hiányával utal, mint például a Betemetett medence című festményen. A medence ezzel ismét tartalmi jelentést vált, földdel megtöltve a szárazfölddé változik, és Bikácsi Daniela másik alapvető tematikai elemének, a sírhelynek asszociációját kelti fel. Így szoros kapcsolatot mutat a Három fekete című vászonnal, ahol a három sötét színű földdel teli kőmedence szintén sírhelyekre utal.

Bikácsi Daniela rovátkaszerű elemekből kibontott faktúrái, finoman megmunkált, mívesen kidolgozott felületei különös kontrasztot képeznek a képei által sugallt nagyléptékű perspektívákkal. Ez az apró elemekből való építkezés Bikácsi megszokott munkamódszere, de egyben szimbolikus jelentéssel is bír: a kicsiny részletekből álló egészre, a mikroorganizmusokból felépülő monumentális (vagy annak ható) jelenségekre is utal. Sokszor olyan, mintha fonal-, sőt cérnaszerű festékszövedékekből szőné vagy varrná, hímezné faktúráit. Gondosan eldolgozva a szálakat, vagy éppen mintha a vonalak fércként szinte lebegnének a képfelszín fölött. Mégis képfelületei mindig aprólékosan képzettek, festészete vizuális költészetként jellemezhető, ahol a lírai felületképzés dominál. Szövedékszerű faktúraképzése a képek metafizikus tartalmait erősíti.

Itt ismét utalni kell a kert jelentéseire, hiszen elsősorban a földi Paradicsom, a Kozmosz szimbóluma, amelynek középpontja az édenkert. Továbbá a kert előképe az égi Paradicsomnak, s jelképe a paradicsomi létnek megfelelő lelki állapotoknak.

Az egyiptomiak burjánzó virágoskerteket és medencéket alakítottak ki. Palotáik falára és kövezetére is kerteket rajzoltak. A heszperidák kertje, Zeusz és Héra nászának színtere, a mindig megújuló termékenység szimbóluma, a görögöknél a jólét jelképe. A rómaiak énnél tovább mentek: kifinomultan összetett, kevert építészeti megoldásokkal – szobrok, lépcsők, források, barlangok, szökőkutak és vízköpők együttesét hozták létre a varázslatos színekben pompázó, az ember törvényeinek és akaratának engedelmeskedő növényzet keretei között.

Korunkban a kert konkrétan szinte egyáltalán nem jelenik meg a műalkotásokon. A kert a kortárs képzőművészetben, mint például Bikácsi Daniela alkotásain, elsősorban a titok, az elvágyódás metaforája, és a művészet szinonimája.

Bikácsi Daniela képein bármilyen témát is ábrázol, a Titkos kert (Hortus secretus) jelenik meg. A latin nyelvben a titok, titokzatosság megnevezésére használt secretum (i, n) főnév elsődleges jelentése: magányosság, magány, magányos hely. A belőle képzett melléknév, a secretus (3) pedig elsősorban elkülönített, elválasztott, magányos, elhagyatott, távol fekvő értelemben használatos, és csak második jelentése az, hogy titkos. Ezek a latin szavak közelebb visznek minket ahhoz a jelentéstartományhoz, amelyet Bikácsi Daniela művei képviselnek. Azaz, ilyen értelemben a Hortus secretus, mint titkos kert, egy elhagyott, magányos, félreeső hely, amely nem csupán az idegenektől elzárt, bensőséges hatású kert, hanem a szemlélődő meditáció helye is egyben. A titkos kert kifejezés összefügg a Zárt kert (Hortus conclusus) fogalmával, amely a hagyományos értelmezés szerint a hűséges és odaadó, tiszta szerelem szimbóluma is. Mindkét kifejezés jelentheti a befelé fordulást, a lélek által megélt és átélt dimenziókat, annak az ideának a képzetét, amelyet mindannyian magunkban hordozunk.

Mert mindenki számára létezik egy idea, amely egy egészen kicsi kertről, a világ legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb kertjéről szól, ami utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító. Ennek a keresésére indulunk, hogy aztán végül ne is tegyünk semmi mást egész életünk során, csak kutassuk azt a kertet, amelynek képzete bennünk él. Bikácsi Daniela alkotásain ezt a kertet keresi és tárja elénk. Munkái a kert ideájának, képzetének kivetülései, az elvágyódás, a meditáció és az emlékezés helyei.