Kezdetek

Bátai Sándor Ősformák című kiállítása

Magyar Műhely Galéria, Budapest – 2012. november 21–december 14.

 Kezdet - Molnár Péternek, 2009, papír, olaj, 40x40 cm

Létünk egyik alapkérdése az időbeli határok kijelölése és megértése. Kétségbeesetten próbáljuk megragadni az időt, definiálni önmagunkat az idő folyamában, helyzetünket a múlandóság és az öröklét által kijelölt intervallumban. Elhelyezni a „nagy egészben” a kort, amelyben élünk.

A kortárs művészek többsége is folyamatosan az időre reflektál, egyrészt saját korának időbeli értelmezése által, másrészt a múlthoz való folyamatos viszonyulás különféle módozataival. A kulturális és történeti (ideértve a földtörténeti) szakaszolások, és az így kialakított korszakok örökségébe igyekszik beilleszteni saját teljesítményét, keresve azokat a tradíciókat és kapcsolódási pontokat, amelyek alkotásait (saját maga számára is) legitimálják. Mivel az időnek csak az aktualitásokhoz kapcsolódó részleteit, saját cselekvésünkhöz kötődő pillanatait vagyunk képesek felfogni, ezért ezek az időbeli fogódzók szükségesek ahhoz, hogy észlelni tudjuk azokat a jeleket, amelyek időben máskor, (és legtöbbször térben is) máshol lezajló folyamatokhoz kapcsolódnak.

Az emberi lét, az ember által létrehozott produktumok is más léptékkel mérhetők, mint a földtörténet, vagy a kozmosz egyéb teremtményeié. Alkotásaik által a művészek, így korunk alkotói is, efelé a másfajta, ha tetszik, tágabb léptékű időtartam felé igyekeznek utat nyitni. Műveik által az emberélet, és saját koruk határait túlhaladó, a földtörténet vagy a világegyetem időfogalmaival mérhető dimenziók irányába tesznek lépéseket. A műalkotások tehát nem csak térben, de időben is sokkal tágabban értelmezhetők, mint mindennapi létünk más mozzanatai. A művészetnek az idővel való egyik alapvető kapcsolata: az idő mint értékkategóriát mérő fogalom. „Legbölcsebb az Idő, mert mindenre rátalál” (milétoszi Thalész, Diog. Laert. I. 35) – azaz az idő dönti el, hogy a művészeti alkotások közül melyek bizonyulnak értékállónak, és melyek vesznek örökre a feledés homályába.

Bátai Sándor művészetének is alapvető témája és metaforája az idő. Az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, de ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket akár saját bőrén mindenki tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk, a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy milliós kulturális, illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása.

Bátai Sándor eddigi alkotói folyamata, elkészült munkái az időhöz való viszonyulásuk szempontjából egy-egy tematikai csoportba sorolhatók. Természetesen az egyes csoportok között folyamatosan átjárás és összefüggés van –, de ezek az idő-reláció szerinti műcsoportok átívelik a kronológiát, még ha olykor időbeli korszakokat is jelentenek.

Most két sorozat képei kerülnek egymás mellé, egy térben. Rokonságuk alapvetően érezhető, pedig technikai szempontból két különböző munkamódszert képviselnek. Bátainál a technika mindig a kifejezni kívánt tartalom alapvető eszköze. Jelenleg, ha más-más eljárással, de hasonló gondolatiságot fejez ki. Az idő a múlttal összekapcsolódva, földtörténeti és kulturális, illetve művészeti tradíciók révén egyfajta archaikus, én lírai archaizálásnak nevezem, attitűdöt eredményez Bátai Sándor művészetében. Minden korban meghatározó, hogy a múltból mit ragadnak ki, miből merítenek az alkotók. Bátai soha nem másol, s bár néha idézetként használ múltbeli mozzanatokat, töredékeket (írásjeleket, fényképeket) – ő sokkal inkább az idő munkamódszerét veszi át, inspirációit éppen az idő archaizáló és archiváló folyamatai jelentik, az ezek során keletkező lenyomatok foglalkoztatják. Ebből a késztetésből alkotta meg eddigi munkáit. Az 1980-as évek közepén születtek például azon olajfestményei, amelyeken korunk piktogramjai bizonyos rendszerben: a festő közlésmódjának rendje szerint jelentek meg.

1990–1993 között készült táblaképeit a mértani formák és a szervesen alakuló felületek kettőssége jellemezte. 1995 óta merített papír felhasználásával a környezetünkben fellelhető valóságszegmensek; a rozsdásodó vagy hulló vakolatú felületek metaforáit fogalmazza meg. Egymásra rétegzett papírtörmelékekből, papírmasszából alakítja ki rusztikus faktúráit, illetve több különböző alakú papírdarabot applikál egymásra. 

Ősformák - Princípiumok

A most látható Ősformák sorozat ehhez a műcsoporthoz kapcsolódik, ugyanakkor korábbi sorozataival is összefüggést mutat, hiszen a festő ábécéjének újabb betűit, alapfogalmait, illetve a régről ismert alapjelek újabb változatait, újra fogalmazott megjelenítéseit láthatjuk ezeken az alkotásokon.  Másrészt a képek plasztikus, érdes felületei egymásra rétegzett papírtörmelékekből formálódnak. A rétegződés a földtörténet korszakaihoz hasonló, abból okuló, annak tanulságait is felhasználó képépítési folyamat. A műveken az egyes rétegek nemcsak egymásra rakódnak, de el is mozdulnak egymáshoz képest, mindig más és más szeletek kerülnek felszínre, s a folyamat végén egy spirálisan egymásra épülő rendszer alakul ki a részletekből.

A kiállításon szereplő, másik csoportot alkotó ún. „Kezdet-képek” olajjal festett lírai archaikus faktúrájából kibontakozó ősi formák az 1990–1993 közötti, már említett táblaképekkel nem csak megjelenítésükben mutatnak rokonságot, de az azokon alapegységekként megjelenő legegyszerűbb mértani alakzatok (mint a kör, a négyzet) jelkészletének újraértelmezéseként, újrafelvetéseként is elemezhetők. A most látható Ősformák és a „Kezdet-képek” közös kiállítását egy másik aspektus is indokolja. Túl az újrafogalmazott alapvetéseken, és az időhöz való eddigi lírai archaikus viszonyulásán, a két műcsoport nem csupán a múlthoz általában, hanem konkrétan az ősi állapotokhoz, a kezdetekhez nyúl vissza. Ez magában foglalja mind a világ létrejöttét megelőző rendezetlen ősállapotot, mind a földtörténet első pillanatait, mind az emberiség legősibb időszakát, mind a művészet varázslással és mágiával összekapcsolódó ősi, rituális értelmezését.

Afrika II. 2009

Ehhez az ősállapothoz való visszanyúlás jellegzetesen kortárs igényből fakad.

A jelenkor művészetében uralkodó pluralizmus az ősrobbanás előtti kaotikus állapotokkal hozható párhuzamba, így Bátai Sándor, a kortárs művész, a tabula rasa megteremtésére tesz kísérletet. Újrafogalmaz alapvetéseket, újraformál alapjeleket, az újrakezdés szándékával egyfajta művészeti megtisztulásra törekszik. A megtisztulás spirituálisan is érthető, hiszen Bátai meditatív művészete a transzcendenssel való találkozás eszköze is. Ezt erősíti a jelenlegi sorozatok szinte végletekig csupaszított formavilága, letisztult jelkészlete, valamint monokróm színezése és egységes faktúrája. A kiállított képek címei adnak némi támpontot az értelmezés felfejtését illetően. Egyrészt a művész személyes alkotói érdeklődésének alappilléreit jelzik a címekben szereplő fogalmak. Másrészt egyetemes tartalmakat hordoznak.

Ősformák – Princípiumok – ezek részben a művész már említett jelkészletének alapformái, de az első formálódás, a földtörténet vagy a kulturális múlt kezdetei is. A Kezdet című kép ugyancsak lehet a világegyetem, de akár csak a mi bolygónk, ugyanakkor az emberiség kultúrájának, illetve a művészet születésének pillanata is – egyben az individuális lét, a művész személyes életútján keresztül az egyes ember életének origóját is jelentheti. A Föld című képek egyértelművé teszik az alkalmazott barnás és okkeres színekből már érzékelhető, a földdel mint matériával való kapcsolatot, ezen belül az Afrika cím utal a kultúra és az emberiség bölcsőjeként nevezett földrajzi helyre. Aztán belépnek az alapformáknak mint a művész ábécéjének betűivel való azonosítást egyértelműbbé tevő címek: Földírás, Írás és mező, Írásmező. Ugyanakkor az írás itt nem a szöveg betűre lebontása, vagy jelentésének értelmezése, hanem az általa kirajzolt textúra szempontjából válik fontossá az alkotó számára – az emberi kéz által létrehozott írásmezők, és az organikus struktúrák között von ezzel párhuzamot. Mindkettőben az élőt, a rendszerbe szervezett spontaneitást hangsúlyozva, amely szertelen mégis strukturálisan felépített nyomot hagy.

Írásmező I. 2010, papír, vegyes technika, 20x20 cm 

Mi látható a képeken? A Kezdet címűn egy kör alakzat, ami lehet a formálódó földbolygó, de a teljesség szimbóluma, minden élet forrása a nap, vagy a többek között a termékenységet jelképező telihold sziluettje. De lehet kavics, földrög, vagy ab ovo tojás is. Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Kérdezhetnénk ezen a ponton. Azaz a mű(vész) vagy a művészet? A most látható olajképek egy része fosszília asszociációját kelti, így az előbbi kérdés még élesebben fogalmazható meg: Mi is a művészet? Tekinthetők-e művészeti alkotásoknak azok az esztétikai értékeket is hordozó produktumok, amelyek olyan korban keletkeztek, amely kornak egyáltalán nem volt művészettudata? Bátai Sándor képeinek ősi művészetértelmezéshez való szoros kapcsolatát éppen a földtörténeti folyamatokhoz, a természetben fellelhető, vagy az idő által „megmunkált” felületi hatásokra utaló képi elemek, munkamódszerek erősítik meg. Hiszen az előbb említett, „művészettudattalan” korok „alkotói” számára az elkészített „művek” a varázslás, a rituális mágia eszközei voltak, és éppen olyan valóságosnak érezték őket, mint a természet erőit. A földmozgások, a villámlások, az esőzések, a szárazság, vagy éppen a viharos szelek ereje összpontosult egy-egy „képbe” sűrítve. Készítőjük a teremtővel azonosult, szemlélőjük pedig átélte mindezen jelenségek hatalmát, ugyanakkor ezen képek által úgy érezte befolyással lehet rájuk, valamiképpen uralmába kerítheti őket.

Bátai Sándor, amikor folyamatosan az idővel folytat párbeszédet művein, akkor ugyanezt a rituális szertartást éli át, akarva-akaratlanul megpróbálja valamiképpen „szolgálatra” bírni, alkotótársává tenni az időt.

Ezzel is folyamatosan megerősíti azt, hogy a jó munkához idő kell.

Mozdulatlan dinamika 

Nádor Tibor képeiről

Kívül kerülünk időn és téren, ha Nádor Tibor képeit nézzük. Pedig ott vagyunk, azon a helyen. Nádor az embert körülvevő világot jeleníti meg. Egyrészt a közvetlen, mesterségesen kialakított környezetét ábrázolja, másrészt a tágabb léptékű organikus közeg, a táj a főszereplője műveinek.

Szinte mindegy, hogy körfolyosót, hegyes-dombos tájat, vagy enteriőrt ábrázolnak képei. Még akkor is, ha tudjuk, ezek a helyek konkrétan létezők – a ház, ahol lakik, a vidékek, amelyeken járt, a műterem, ahol fest –, magukon hordozzák a valós terek karakteres vonásait, valószínűleg be is tudnánk azonosítani őket, hiszen olyannyira a látványhoz kötődnek ezek a képek. Mégis időtlennek és egyetemesnek érezzük őket.

A kilencvenes évek közepén elindított Szobamozi című szénsorozatában Nádor csupán fekete-fehér árnyalatokkal, szinte konstruktív formákká redukált foltokkal érzékeltette a szobabelsőbe beszűrődő fények és a falra vetülő árnyék egymással polemizáló felületeit. A széria nagyobb méretű képei 1998–2001 között születtek. Ezeken a műveken az egyedüli főszereplő a fény. A nagyméretű vásznak lendületes gesztusokkal megmozgatott felületein nincs egy nyugodt részlet sem, a kompozíció összhatása mégis harmonikus. A szobabelső vélhető tárgyai csak vetülő árnyaik által vannak jelen.

A Szobamozi-sorozathoz kapcsolódó, műterembelsőket megjelenítő képeken szokatlan perspektívák és különböző nézetek egyesülnek egy térben, pontosabban egy térré. A terek kihaltak, sehol egy élőlény. Az organikus faktúrák és a mozgalmas képstruktúrák mégis elevenné teszik őket. A berendezési tárgyak és árnyékaik, valamint a beszüremkedő fény sávjai konstruktív játékot folytatnak egymással. A létra, az asztallap, a felfeszített vásznak téglalapszerű formái dülöngélnek, mozognak. Összhatásukban szürkék ezek a belsők, de színes szürkék. Hol lilás, hol zöldes, hol kékes szürkék.

2000-től kezdődően a belső térből kicsit kimozdulva, az alkotó újabb szereplőt választott festményeihez: bérházuk körfolyosóját.

A bő évtizede készített képein a vastagon felvitt, kavargó festékrétegekből, a lendületes, néhol gesztusszerű ecsetvonásokból bontakoztak ki az architekturális részletek.

A pasztózus rétegek mellett néhol a vászonig visszakapart felületek fokozzák a képek plasztikáját, egyben az archaikus faktúrára emlékeztető hatásokat. Milyenek ezek a körfolyosók? Porosak? – Igen. Omladozó a vakolatuk? – Igen. Hogy lehet, hogy mégsem hatnak ránk nyomasztóan? Úgy, hogy valamennyi képben – a rusztikus felületképzés és a lendületes, expresszív ecsetkezelés ellenére is – a líra, a költőiség dominál. A fanyar színek, a penészes zöldek, a szolid okkerek, a kopogós szürkék mellett egy-egy apró, vékony sávban beszüremkedő fénypászma is megjelenik az alkotásokon.

Közvetlen környezete, amely régi ismerősként állandó mozdulatlanságban van jelen Nádor Tibor életében, éppen megfelelő modellül szolgált ahhoz, hogy az őt valójában foglalkoztató jelenséget, az állandóan változó és titokzatos fényt megragadja. A fény megjelenítéséhez az árnyék, illetve a sötétség felől közelített a művész a körfolyosó-festményeken is, így a fény és a sötétség metafizikus összefüggésükben jelennek meg ezeken a munkáin.

A következő tematikai váltással még egy lépést tett kifelé. 2005 óta készülő, tájakat megjelenítő festményei és rajzai által ugyanis a természetbe érkezünk.

Úgy érezzük, mozgunk a tájakban: szinte siklunk, úszunk, lebegünk a levegőben, egy-egy hegytetőn vagy domboldalon azonban mozdulatlanul pihenünk. Egyszerre vagyunk a tájak külső szemlélői és a tájban létezők. Akárcsak a festő, aki túl a szemlélődő- és résztvevő attitűdön e vidékek alkotó-teremtője is.

A szokatlan távlatok, a többféle perspektíva egy időben történő megjelenítése, a léptékek különös váltogatása fokozza befogadói élményünket. Hol alkonyi bíbor, hol napsütötte sárga, hol esős szürke, vagy fekete színek beszélik el a hangulatot.

Máskor az egészében visszafogott színhatású, sőt néha monokróm érzetet keltő képeken élénk, kiugró festékfoltokat, szinte világító hasadékokat helyez el Nádor, amelyek maguktól értetődő természetességgel olvadnak bele a kompozícióba.

A többféleképpen értelmezhető, tereptárgyakká összeálló foltok, szétfolyó festékpatakok, vonalak irizáló felületeket eredményeznek, de az összhatás mégis letisztult, nyugodt. A festői megoldások és eszközök bravúros felvonultatásán túl ezekben a realisztikus, mégis szimbolikusnak tekinthető tájakban Nádor Tibor önmaga panteisztikus feloldódását is megjeleníti. Nem is annyira a természettel, a tájjal, sokkal inkább annak atmoszférájával lényegül eggyé.

Állunk a képek előtt és szó szerint (a) képbe kerülünk. Ott vagyunk. Éppen ott, ahol megszűnik föld és ég, levegő és víz közötti határ. A tereptárgyak elmosódva egybeérnek, összefolynak. Párás, ködös szfumátós derengésben egylényegűvé válnak az őselemek. Minden feloldódik a fényben.

A fokozatos tematikai elmozdulás, a bentről kifelé haladó mozgási folyamat csak látszólagos változás Nádor Tibor festészetében. Annál is inkább, mivel időről időre visszatér egy-egy témához. Legújabb pasztelljein például ismét szobamozikat jelenít meg. A korábbi sorozat elemeihez képest viszont kisebbek lettek a képkivágatok, a kompozíciók csupán egy-egy foltra fókuszálnak. A mozgalmasság, a nyugtalan és egyben lírai felületképzés azonban változatlan.

Nádor Tibor alkotói folyamatában minden észlelhető változás az állandóság bizonyosságával ajándékoz meg bennünket. Mert indifferens, hogy szobabelsőt, körfolyosót vagy tájat fest, sőt az is, hogy szénnel dolgozik, transzparens akvarellel, vagy éppen vastagon felhordott, plasztikus olajfestékrétegekkel alakítja a képek felszínét.

Munkáinak valódi főszereplője ugyanis minden esetben a fény, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Nádor Tibor elsősorban atmoszférát fest, művei atmoszférát teremtenek, érezni lehet általuk a vidékek, a helyiségek levegőjét.

Egyfajta festészeti szinesztéziát valósít meg ezáltal: nemcsak a levegő, a szemmel érzékelhetetlen, áttetsző közeg jelenik meg ecsetvonásai által, de a tájak hangulatához kapcsolódó illatok és hangok is.

Mindenki számára létezik egy idea, amely egy egészen kicsi helyről, a világ legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb helyéről szól, ami utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító. Ennek a keresésére indulunk nap mint nap, és tulajdonképpen egész életünk során csupán azt a helyet kutatjuk, amelynek képzete bennünk él.

Nádor Tibor is ezt teszi festészetével. Keresi azt a helyet. És minden munkájában újra és újra meg is találja. Mert képei maguk a helyek. Az időtlenség, a meditáció helyei. Az alkotás, a művészet szinonimái.

Frissült adatok a Wikipédián

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeifert_Judit