104 éves festőnk - Lossonczy Tamás
Már elkezdődött az új év, sőt már jócskán benne vagyunk. Úgy gondoltam, hogy szép kezdés lenne első bejelentkezésnek, ha azt a beszélgetést közölném le, amit Lossonczy Tamás festővel készítettem, 2008. júliusában.
Nagy élmény volt, hiszen a 104 éves mester korát meghazudtoló szellemi frissességgel és sokszor hévvel válaszolt feltett kérdéseimre. Természetesen ezeket a kérdéseket előre elküldtem, és feleségével, Édával azokat kielemezte, és készült a válaszokkal, de a felvétel alatt spontán alakult a beszélgetés. A téma az ötvenes évek volt, egy a korszak festészetéről készülő dokumentumfilmhez felvettünk egy több, mint egy órás beszélgetést - ami természetesen néha más-más korszakokat is érintett, hiszen Lossonczy Tamás szinte az egész huszadik századot végigélte.
A beszélgetést aztán megszerkesztettem, lerövidítettem, és ezt a változatot leadtam az ÉS-be, ahol meg is jelent a rövidítettnek egy még kurtább, mondhatni "kiherélt" változata...
Itt most az általam eredetileg leadott interjút teszem közzé. Ezúton kívánok egészséget és kitartást az idős mesternek!
„Azt csináltuk, amit lehet, és ahogy lehet”
Beszélgetésem Lossonczy Tamás festőművésszel
Lossonczy Tamás, a magyar avantgárd művészet élő klasszikusa 2008. augusztus 12-én töltötte be száznegyedik életévét. Alkotókedve a mai napig töretlen. Az idős mester ma szinte ki sem mozdul műterméből, belső történéseire, emlékeire, álmaira figyelve alkotja vizuális gondolatait festményekké, papírplasztikákká vagy éppen kollázsokká. Lossonczy Tamásnak van mire visszaemlékeznie. A megélt 104 év alatt tett utazásaira, művészeti eseményekre, amelyeknek résztvevője volt, politikai érákra, amelyeket átélt.
Az Elvont Művészet magyarországi Csoportjának tagja volt, így az 1945 utáni időszakban a legradikálisabb nonfiguratív törekvések mellett szállt síkra. Ennek az absztrakt képi gondolkodásmódnak az előzményei művészetében egészen a harmincas évekre vezethetők vissza. A Rákosi kultúrpolitika erőszakosan felszámolta az absztrakt művészeti törekvéseket, és sok alkotó így vagy úgy kényszerpályára került. A művészek különböző stratégiákkal élték túl az időszak művészeti diktatúráját, a szocreál hivatalosan kötelezővé tett követelményrendszerét. A közreműködők, az elfogadók csoportjai mellett voltak az ún. „kettős könyvelők”, akiknek párhuzamosan születtek „hivatalos” és „illegális” művei. Természetesen voltak ellenállók (elutasítók) is, akik teljes illegalitásba, belső emigrációba vonultan folytatták megkezdett életművüket, vagy egy időre teljesen felhagytak az alkotással.
Lossonczy Tamás tevékenysége a Rákosi-korban (1949-53 között) a részleges elfogadók csoportjába sorolható. Ez korántsem jelenti azt, hogy „elvtelenül” a politikai hatalom kiszolgálójává vált volna. Sőt ellenkezőleg, hiszen éppen baloldali meggyőződéséhez kívánt hű maradni, amikor rövid időre alkalmazkodni próbált az új feltételekhez, és néhány figuratív (ezen belül egy-két szocreál körébe sorolható) alkotást készített.
- Milyen érzés az ötvenes évekre visszaemlékezni?
Nehéz és fájdalmas feladatot vállaltam, amikor fölkért és én elvállaltam, hogy beszéljek az úgynevezett „ötvenes évekről”. Ez egy rettenetes szomorú korszaka volt történelmünknek.
Kezdjem 1948-ban, az úgynevezett fordulat évében. A Fészek Klub éttermében ülünk, mellettem Devecsery Gábor költő, szokatlan módon elegáns, rangjelzés nélkül tiszti egyenruhában ült, mint „katonaköltő” – megáll az eszem! Mellette mások. Szőnyi István szerényen, elbeszélgetünk, az emberi formáját nem vesztette el. – Ez volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének megalakulása. (1)
Itt most az általam eredetileg leadott interjút teszem közzé. Ezúton kívánok egészséget és kitartást az idős mesternek!
„Azt csináltuk, amit lehet, és ahogy lehet”
Beszélgetésem Lossonczy Tamás festőművésszel
Lossonczy Tamás, a magyar avantgárd művészet élő klasszikusa 2008. augusztus 12-én töltötte be száznegyedik életévét. Alkotókedve a mai napig töretlen. Az idős mester ma szinte ki sem mozdul műterméből, belső történéseire, emlékeire, álmaira figyelve alkotja vizuális gondolatait festményekké, papírplasztikákká vagy éppen kollázsokká. Lossonczy Tamásnak van mire visszaemlékeznie. A megélt 104 év alatt tett utazásaira, művészeti eseményekre, amelyeknek résztvevője volt, politikai érákra, amelyeket átélt.
Az Elvont Művészet magyarországi Csoportjának tagja volt, így az 1945 utáni időszakban a legradikálisabb nonfiguratív törekvések mellett szállt síkra. Ennek az absztrakt képi gondolkodásmódnak az előzményei művészetében egészen a harmincas évekre vezethetők vissza. A Rákosi kultúrpolitika erőszakosan felszámolta az absztrakt művészeti törekvéseket, és sok alkotó így vagy úgy kényszerpályára került. A művészek különböző stratégiákkal élték túl az időszak művészeti diktatúráját, a szocreál hivatalosan kötelezővé tett követelményrendszerét. A közreműködők, az elfogadók csoportjai mellett voltak az ún. „kettős könyvelők”, akiknek párhuzamosan születtek „hivatalos” és „illegális” művei. Természetesen voltak ellenállók (elutasítók) is, akik teljes illegalitásba, belső emigrációba vonultan folytatták megkezdett életművüket, vagy egy időre teljesen felhagytak az alkotással.
Lossonczy Tamás tevékenysége a Rákosi-korban (1949-53 között) a részleges elfogadók csoportjába sorolható. Ez korántsem jelenti azt, hogy „elvtelenül” a politikai hatalom kiszolgálójává vált volna. Sőt ellenkezőleg, hiszen éppen baloldali meggyőződéséhez kívánt hű maradni, amikor rövid időre alkalmazkodni próbált az új feltételekhez, és néhány figuratív (ezen belül egy-két szocreál körébe sorolható) alkotást készített.
- Milyen érzés az ötvenes évekre visszaemlékezni?
Nehéz és fájdalmas feladatot vállaltam, amikor fölkért és én elvállaltam, hogy beszéljek az úgynevezett „ötvenes évekről”. Ez egy rettenetes szomorú korszaka volt történelmünknek.
Kezdjem 1948-ban, az úgynevezett fordulat évében. A Fészek Klub éttermében ülünk, mellettem Devecsery Gábor költő, szokatlan módon elegáns, rangjelzés nélkül tiszti egyenruhában ült, mint „katonaköltő” – megáll az eszem! Mellette mások. Szőnyi István szerényen, elbeszélgetünk, az emberi formáját nem vesztette el. – Ez volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének megalakulása. (1)
- 1949 őszén nyílt meg a Nemzeti Szalonban a Szovjet festőművészet című kiállítás. Hogyan érte Önt a szovjet szocreál követendő kánonként felvonultatott kiállítási anyaga?
Borzalmas volt! Borzalom, mint egy panoptikum olyan volt. Utáltuk… utáltuk.
- Hogyan élte meg Ön az új művészetpolitikai követelményeket, azaz, hogy realista figuratív alkotásokat vártak a művészektől? Milyen kilátásai voltak az absztrakt művészeknek ebben az „új” korszakban?
Az absztrakt művészt burzsoá csökevénynek tekintették, az absztrakt művészetet nem tiltották meg, csak a létfeltételeit, azt tették lehetetlenné. Előzőleg mi csináltuk Martyn Ferenccel, Gyarmathy Tihamérral együtt a „Galéria a 4 Világtájhoz”-t a Semmelweis utcában (2), hát nem tiltottak be, de lehetetlenné tették a működésünket, teljesen lehetetlenné tették.
- Mit jelentett Önnek az absztrakt kifejezési forma? Gondolok itt arra, hogy a baloldaliság egyet jelentett az absztrakcióval.
Igen. Hát ez az volt. Az volt. A jobboldal volt a naturalizmus: a természetnek lemásolása. A baloldal volt az absztrakt: abstraction creation l’art nonfiguratif. A nevében is benne van. A baloldaliság az absztrakcióban fejeződött ki. De magát ezt a baloldaliságot, ezt is nehéz definiálni.
- Ön hogyan szembesült az új művészetpolitikai elvárásokkal?
Kaptunk egy ilyen sillabuszt, aminek alapján dolgozni kellett. De különös, szinte 24 óra alatt elkobozták ezt a sillabuszt. Ezt pedig nagyon érdekes volna most is ismerni.
- Mennyiben sikerült ezekhez a szocialista realista követelményekhez igazodnia? Én úgy látom, törést jelentett ez az időszak az Ön művészetében.
A követelményekhez nekem sikerült is, meg nem is.
- Mennyiben volt összefüggésben a szocreál részleges, időleges elfogadása az Ön politikai nézeteivel?
Hát én régi párttag voltam, de hát erre nem gondoltam. A művészet szabadsága – ez volt a pártunk programja, nem az elnyomás! Még amikor én voltam párttag, Pablo Picasso is párttag volt, nem? – és az egész francia, magyar legjobbak is, mind. Mert nem tudták azt, hogy Moszkvából hogy intézik a dolgokat. Tehát tulajdonképpen ismeretlen feladatot vállaltunk. De mi nem tudtuk, hogy ismeretlen. Ez jóhiszeműség volt.
Ez nagyon fontos, hogy itten mindenki hibázott. Port hintettek, ködöt fújtak, és ez az emberi lelket borzasztóan rombolta, a művészeknek az öntudatát aláásta, de persze ez ellen az érzés ellen harcolni kell. Félrevezettek bennünket.
De hát énbennem semmi bosszú nem él, mert azok, akik ezeket az ökörségeket csinálták, azok se tudták, hogy mit csináltak ebben a hazug világban. Merthogy hazudtak, jó, rendben van – de hogy saját maguknak hazudtak, ez már a legborzalmasabb. Ez aztán már nagyon szomorú. Szomorú.
- Milyen volt az ötvenes években a művészek helyzete?
Tudományos mezbe öltöztetett esztétikai terror volt, a Rákosi kultúrpolitika. Cél volt teljesen szolgává tenni, szellemi szolgává tenni az embereket. Az volt a felfogás, hogy cifra szolga legyen a művész! Hát ez egy teljes abszurdum. Tudniillik, a művész, az a társadalom közérzetének egy jelzője, hát nem föntről irányítják, hogy te most ezt csináld, azt csináld! Ő a társadalom közérzetének a legfőbb jelzője, és figyelni kell a művész szavára. Én úgy gondolom. Tehát nem lehet befolyásolni, lepénzelni, satöbbi – függetlenül, bátran mondja meg a véleményét. Itt volt például a Faragó Pál, úgy emlékszem, Faragó Pál egy rendkívül finom festő volt, gyönge idegzetű ember, és hát nem vették föl a Szövetségbe, miért nem? – mert önálló véleménye volt.
Akiket felvettek a Szövetségbe, azok meg ennek az esztétikai terrornak voltak az áldozatai. Engem fölvettek.
- Hogyan lehetett valaki a Szövetség tagja?
Nem tudom. De akit nem vettek be a Szövetségbe, halálra volt ítélve. Nem kapta meg az úgynevezett „nehéz testi munkás jegyet”, az élelmiszerjegyekkel is nehézsége volt. A Scheiber Hugót, aki egy nagy pocakos ember volt, nem vették föl a Szövetségbe. Azt mondja: „Éhen halok!” – erre, azt hiszem, a Szij Béla mondta neki: „Gyere el ebédelni, meghívlak ebédre!” Azt mondta a Scheiber Hugó: „Egy feltétellel. Minden ételből duplát rendelek.” Meg is kapta a duplát.
Hát igen, igen. Milyen megalázó, aljas dolog volt ez. Én nem szerettem a Scheibert, de egy festő volt, jó festő volt – miért nem vették be a Szövetségbe? Kornisst sem vették föl a Képzőművész Szövetségbe, se a Gadányi Jenőt, de egy csomó embert nem vettek fel. Márffy Ödönt, aki kitűnő művész volt szintén nem vették fel. Márffy Ödön, aki aztán később Érdemes művész lett, már ’56 után, és gratuláltam neki: „Ödönkém, olyan boldog vagyok, el se tudom mondani!” Azt mondja: „Jól van. Csináld, dolgozzál! Csak ne azt, amit kell, mindig szabadon!”
- Ön absztrakt művészként hogyan lett a Szövetség tagja?
Hát szükség volt a nevemre, hogy úgy mondjam. Jobb nevű művészeket bevett a Szövetség, és egy csomó teljesen rossz művészt tettek még bele. Hogy hogy történt ez? Többször aztán kizártak, kidobtak, megint visszavettek, megint kidobtak. Ez, mondom, egy rossz álom volt.
- Ön a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Intéző Bizottsága és Tömegszervezeti Bizottsága (később Tömegkulturális Bizottsága) munkájában is rendszeresen részt vett az 1949-1953 közötti időszakban. Milyen feladatokat látott el?
Alig emlékszem. Hol ide rakták az embert, hol oda.
- Hogyan emlékszik vissza arra, amikor 1954-ben kizárták a Szövetségből? A fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint, az egész olyan volt, mint egy kihallgatás.
Megbíztak egy kultúr-pártiskola vezetésével, én azt mondtam nekik: ketté akarják törni a festői utamat, karrieremet! Ki akarják ütni az ecsetet a kezemből! „Nem akarjuk.” – mondták. (3) Semmiképp nem akartam ráállni, de muszáj volt vállalni. El is vittek a kultúr-pártiskolába, amit én hát vezettem, ahogy tudtam. Viszont utána azonnal kizártak engem a Szövetségből, mert nem feleltem meg. Nem gúnyoltam az igazi, jó művészetet, és nem csináltam propagandát az úgynevezett szocialista realizmusnak, ami egy ízlésficam volt.
- A Szövetségen kívül még milyen szervezeti keretei voltak az ötvenes években a művészeti életnek?
Volt még az Alap. Az Alap igazgatója Szilárd György volt. (4) Ő egy bankár volt, akit valahonnan vidékről hoztak föl, és mint fenség, tótumfaktum, homályokba burkolva beszélt. Az úgynevezett Művészeti Alapnak az volt a feladata, hogy az alkotó munkát támogassa. Ennek érdekében ösztöndíjakat folyósítson, képkereskedelmet, úgynevezett Képcsarnokot hozzon létre, festékgyártást – ezeket csinálták. Volt a Képcsarnoknak úgynevezett heti zsűrije, ott bevették a képeket vagy kidobták. Nekem majdnem minden képemet kidobták. Az a különös pikantériája a dolognak, hogy a zsűri által bevett, tehát bezsűrizett képeket sem tudták eladni nagyon. Azzal is nehéz volt, nem tudták eladni, nem tudták értékesíteni.
Itt volt kérem szépen, Diener Dénes Rudolf. Diener Dénes Rudolf kérem szépen, nagyon finom festő volt. Ő abból élt, hogy Czóbel Bélákat és Rippl-Rónaikat hamisított. Felkéri a Bán Bélát, aki főiskolai tanár volt, hogy jöjjön el és nézze meg, hogy mi baj van a képeivel, mert mindent kidobnak. Bán Béla elmegy, megnézi: „Hát nem dolgoznak! Hát ezek mit csinálnak itt? Ülnek! Hát dolgozzanak az emberek! Mindenki dolgozzon a képen, akkor jó lesz, akkor beveszik.” – Fenét.
Meghalt Diener Dénes Rudi. Czóbel Béla tartott beszédet a sírjánál, azt mondta: „Kedves Rudikám! Ha van túlvilág (lehetséges, hogy van) – akkor csak azt kívánom neked, hogy mindig legyen melletted egy kis festék, egy kis vászon, egy kis papír – akkor nem lesz baj.”
Aranyos ember volt, nagyon kedves ember volt, őt se vették be, azt hiszem, a Szövetségbe.
- Emberileg és művészileg hogyan lehetett túlélni ezt az időszakot?
Hát természetesen élni kellett. Azt csináltuk, amit lehet, és ahogy lehet. A feleségem (Lossonczy Ibolya szobrász /1906-1992/ – Sz. J.) szerencsére kitűnő angol-francia volt, és angol-francia órákat adott, nyelvórákból éltünk. Én még fiatal voltam akkor ugye, negyvenes éveimben, hát bíztam abban, hogy ez nem tart örökké, és tudok majd dolgozni. Tehát át kellett vészelni, túl kellett élni ezt az időszakot.
Gondolom, ez érthető. Valahogy túléltük, átevickéltük.
- És voltak-e barátságok?
Nézze, nagyon nehéz. Barátok voltak, de naplót nem mertünk írni. Én tudniillik mindig naplót írtam, és abban az időszakban nem, mert sose lehet tudni, megint mikor jelenik meg a fekete autó, és elvisz az ÁVO. Nem lehetett sose tudni.
- Volt olyan, akit elvittek a művészek közül?
Hogyne, volt, most nem tudom megmondani ki, de mindenesetre a félelem, az jelen volt. Féltünk. Egy általános félelem volt. Miközben az ember fél, akkor dolgozzon? Hát nem lehet. Az teljes abszurdum.
Tulajdonképpen Nagy Imre nagyszerűen megmondta: az a társadalmi rendszer fog győzni, azé a jövő, amelyik a legnagyobb szellemi szabadságot és a legnagyobb anyagi jólétet biztosítja minden ember számára.
- 1953-ban Nagy Imre került a kormány élére. Érezhető változást jelentett ez?
Igen, jelentett volna. Igen, de készen volt az ő agyoncsapására a szovjet határon a szovjet hadsereg.
- A műterem magányában sem tehette azt, amit szeretett volna?
Nem. Az ötvenes években ellenőrizték, hogy mit csinálok. Följöttek úgynevezett bizalmiak a Szövetségből a műtermembe megnézni, mit festek.
- És kik voltak azok?
Szentgyörgyi Kornél, már meghalt. Ő volt. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Honvéd stúdiós volt, uniformisban, lakk csizmában, mit tudom én. Hát mit csináljunk?
És akkor, amikor a műteremben megnézték a képeket, véleményezték is?
Nem tudom, biztos. A hátam mögött mi történt, azt én nem tudom.
- Akkor ott Önnek nem mondtak semmit róla?
Nem-nem-nem-nem, semmit.
- És mi lett az absztrakt képekkel, amiket korábban festett?
Eldugtam őket. De azért vigyáztam rájuk ugye, mert nagyon szerettem őket, nagyon sok jó dolgom volt már akkor. Hiszen azoknak a képeimnek köszönhettem azt, hogy a magyar művészetnek egy részese voltam, egy reprezentánsa, és ezt használták föl arra, hogy a szocialista realizmust én támogassam.
- Az ötvenes években is festett absztrakt képeket?
Nem. Nem, mert azt nem tudtam, csak a szívem fájt. ’55-ben, akkor festettem egy képet, amit nagyon szeretek még ma is (Emberállat című olajfestmény – Sz. J.), az a „leszámolás” volt, és a rajzmappám.
- Rajzokat folyamatosan készített?
Abban az időben nem. Ez a mappa az ötvenhatos sorozatom (1956. 17 tollrajz – Sz. J.). Ötvenötben kezdtem ezt a sorozatot, a kitüntetettek rémuralmát.
- Hogyan értékeli a szocreált?
Megkérdezte tőlem Kállai Gyula, miniszter volt, hogy „Lossonczy elvtárs, mi a véleményed a szocialista realizmusról?” Mondom: „Nézd, én párttag vagyok. Nekem azt kell mondani, hogy ez az. De hogy a jövő nem lesz ezé, az biztos.” – „Látod, Lossonczy elvtárs, itt van az opportunizmus!” – ezt most pontosan idéztem.
Hát persze a jövő a szabad, széles skálájú művészeté lesz. Mert azt tudjuk, hogy az emberek is különbözők, különböző művészi érdeklődésük van.
Én Vaszarynak a tanítványa voltam, és ő azt tanította, hogy kitaposott úton nem terem virág. Mindig valami újat kell az embernek keresni, és ezzel szemben ők a kitaposott utat akarták, azt akarták, hogy a művészet legyen közérthető – na, helyben vagyunk!
Közérthető művészet nincs! Nincs olyan művészet, amit egy idióta és egy érzékeny, tehetséges ember egyformán értékel! Tudjuk jól. Hogy az ízlések és pofonok különbözők. Nem lehet egy uniformizált ízlést előírni, teljesen abszurdum! Marhaság! Nincs közérthető művészet, vegyük tudomásul!
Vannak, akik ezt a fajta szürrealizmust szeretik, van, aki az absztraktot, van, aki a realistát szereti, de közérthető művészet, az nincs, kérem. Rétegízlés van.
- A képzőművészetet propaganda célokra használta fel a korszak?
Hát igen, igen, persze. „Mezőgazdaság”, „Arccal a vasút felé” meg ilyenek. A művészet, az egy propaganda eszköz, a szocializmusnak a propaganda eszköze volt.
- Vannak-e szocreál művészek, akikre emlékszik ebből az időszakból?
Nem, nem is akarok, nem emlékszem, nem emlékszem.
- Hogyan érintette Önt, hogy az éves országos képzőművészeti kiállításokon nem válogatták be festményeit? Csak két alkalommal szerepelt, 1952-1953-ban a III. és 1953-1954-ben a IV. kiállításon, akkor is csak grafikáival.
Hát valamit kiállítottak, azt is fordítva állították ki, mit tudom én. Nem is emlékszem, azt hiszem, majdnem mindig kidobták a képeimet, majdnem mindig kidobták.
1957-ben, a Műcsarnokban rendezett Tavaszi Tárlaton már kedvezőbbek voltak a feltételek. A művészek már négy zsűri közül választhattak, ki-ki a saját irányzatának megfelelőhöz adhatta be műveit: a naturalista, újrealista, impresszionista, posztimpresszionista vagy akár az absztrakt-szürrealista, nonfiguratív művészeket képviselő bizottságokhoz. Ön ezen sem szerepelt. Mi volt ennek az oka?
Nem vették be a képemet.
- Ötvenhétben sem?
Igen, ’57-ben. Megvannak ezek a képek, amiket beküldtem. Nem vették be, mert nem voltak absztraktok. Na de hát nekem az olyan mindegy! Azokon figurák voltak. (5) Hát nekem az teljesen mindegy, hogy absztrakt vagy nem absztrakt. Hát ez a művészetnek a szabadsága, nem?
Mi a kép? Gondolom. Hát Kállai Ernő (ő műkritikus volt, és őt is természetesen hidegre tették) nagyon szépen mondta: „színekkel és formákkal kifejezett érzésvilág”. Ez tökéletes, függetlenül attól, hogy ábrázol valamit vagy nem. Mit mondott a Hamvas Béla? „Meditációs objektum” – ez szintén kifejezi, kifejezetten kitűnő. Tehát a kép „meditációs objektum”. Vagyis a képet nézzük, és elgondolkozunk rajta. Meditációs objektum – elmélyedni, arra való.
- Megviselte most ez a beszélgetés?
Nagyon. Fölszakadtak kicsit a behegedt sebek. Veszedelmes dolgok ezek, de el kell gondolkozni, ha emberek akarunk lenni, és 104 évesen már megengedheti magának az ember, hogy elmondja a fiataloknak ezt. 104 éves vagyok, kérem, 104 – tudják, mi az? Nem tudják, nem is tudhatják, rettenetes nehéz.
De nem csak tragikus oldala van az öregségnek, hanem van benne valami szép is. Mikor én nem tudok járni, jóformán semmi testi erőm. De szellemileg szinte röpülök, annyi mindent érzek, látok. Nem mondhatnám, hogy tudok, hanem érzek. A dolgokat át kell érezni. És hát a művészetben sem az a fontos, hogy rengeteget csináljon. Az egyszerűség, világosság – közérthetőség helyett én inkább azt mondanám, hogy világos legyen, amit mond. Ne legyen zavaros. Tiszta legyen, világos a mondanivalónk. Az nem kis dolog. Kevéssel sokat. Van, aki sokat dumál, és keveset mond – az semmi. Egy-két szó – és bevilágít. Akinek.
Köszönöm a beszélgetést.
Borzalmas volt! Borzalom, mint egy panoptikum olyan volt. Utáltuk… utáltuk.
- Hogyan élte meg Ön az új művészetpolitikai követelményeket, azaz, hogy realista figuratív alkotásokat vártak a művészektől? Milyen kilátásai voltak az absztrakt művészeknek ebben az „új” korszakban?
Az absztrakt művészt burzsoá csökevénynek tekintették, az absztrakt művészetet nem tiltották meg, csak a létfeltételeit, azt tették lehetetlenné. Előzőleg mi csináltuk Martyn Ferenccel, Gyarmathy Tihamérral együtt a „Galéria a 4 Világtájhoz”-t a Semmelweis utcában (2), hát nem tiltottak be, de lehetetlenné tették a működésünket, teljesen lehetetlenné tették.
- Mit jelentett Önnek az absztrakt kifejezési forma? Gondolok itt arra, hogy a baloldaliság egyet jelentett az absztrakcióval.
Igen. Hát ez az volt. Az volt. A jobboldal volt a naturalizmus: a természetnek lemásolása. A baloldal volt az absztrakt: abstraction creation l’art nonfiguratif. A nevében is benne van. A baloldaliság az absztrakcióban fejeződött ki. De magát ezt a baloldaliságot, ezt is nehéz definiálni.
- Ön hogyan szembesült az új művészetpolitikai elvárásokkal?
Kaptunk egy ilyen sillabuszt, aminek alapján dolgozni kellett. De különös, szinte 24 óra alatt elkobozták ezt a sillabuszt. Ezt pedig nagyon érdekes volna most is ismerni.
- Mennyiben sikerült ezekhez a szocialista realista követelményekhez igazodnia? Én úgy látom, törést jelentett ez az időszak az Ön művészetében.
A követelményekhez nekem sikerült is, meg nem is.
- Mennyiben volt összefüggésben a szocreál részleges, időleges elfogadása az Ön politikai nézeteivel?
Hát én régi párttag voltam, de hát erre nem gondoltam. A művészet szabadsága – ez volt a pártunk programja, nem az elnyomás! Még amikor én voltam párttag, Pablo Picasso is párttag volt, nem? – és az egész francia, magyar legjobbak is, mind. Mert nem tudták azt, hogy Moszkvából hogy intézik a dolgokat. Tehát tulajdonképpen ismeretlen feladatot vállaltunk. De mi nem tudtuk, hogy ismeretlen. Ez jóhiszeműség volt.
Ez nagyon fontos, hogy itten mindenki hibázott. Port hintettek, ködöt fújtak, és ez az emberi lelket borzasztóan rombolta, a művészeknek az öntudatát aláásta, de persze ez ellen az érzés ellen harcolni kell. Félrevezettek bennünket.
De hát énbennem semmi bosszú nem él, mert azok, akik ezeket az ökörségeket csinálták, azok se tudták, hogy mit csináltak ebben a hazug világban. Merthogy hazudtak, jó, rendben van – de hogy saját maguknak hazudtak, ez már a legborzalmasabb. Ez aztán már nagyon szomorú. Szomorú.
- Milyen volt az ötvenes években a művészek helyzete?
Tudományos mezbe öltöztetett esztétikai terror volt, a Rákosi kultúrpolitika. Cél volt teljesen szolgává tenni, szellemi szolgává tenni az embereket. Az volt a felfogás, hogy cifra szolga legyen a művész! Hát ez egy teljes abszurdum. Tudniillik, a művész, az a társadalom közérzetének egy jelzője, hát nem föntről irányítják, hogy te most ezt csináld, azt csináld! Ő a társadalom közérzetének a legfőbb jelzője, és figyelni kell a művész szavára. Én úgy gondolom. Tehát nem lehet befolyásolni, lepénzelni, satöbbi – függetlenül, bátran mondja meg a véleményét. Itt volt például a Faragó Pál, úgy emlékszem, Faragó Pál egy rendkívül finom festő volt, gyönge idegzetű ember, és hát nem vették föl a Szövetségbe, miért nem? – mert önálló véleménye volt.
Akiket felvettek a Szövetségbe, azok meg ennek az esztétikai terrornak voltak az áldozatai. Engem fölvettek.
- Hogyan lehetett valaki a Szövetség tagja?
Nem tudom. De akit nem vettek be a Szövetségbe, halálra volt ítélve. Nem kapta meg az úgynevezett „nehéz testi munkás jegyet”, az élelmiszerjegyekkel is nehézsége volt. A Scheiber Hugót, aki egy nagy pocakos ember volt, nem vették föl a Szövetségbe. Azt mondja: „Éhen halok!” – erre, azt hiszem, a Szij Béla mondta neki: „Gyere el ebédelni, meghívlak ebédre!” Azt mondta a Scheiber Hugó: „Egy feltétellel. Minden ételből duplát rendelek.” Meg is kapta a duplát.
Hát igen, igen. Milyen megalázó, aljas dolog volt ez. Én nem szerettem a Scheibert, de egy festő volt, jó festő volt – miért nem vették be a Szövetségbe? Kornisst sem vették föl a Képzőművész Szövetségbe, se a Gadányi Jenőt, de egy csomó embert nem vettek fel. Márffy Ödönt, aki kitűnő művész volt szintén nem vették fel. Márffy Ödön, aki aztán később Érdemes művész lett, már ’56 után, és gratuláltam neki: „Ödönkém, olyan boldog vagyok, el se tudom mondani!” Azt mondja: „Jól van. Csináld, dolgozzál! Csak ne azt, amit kell, mindig szabadon!”
- Ön absztrakt művészként hogyan lett a Szövetség tagja?
Hát szükség volt a nevemre, hogy úgy mondjam. Jobb nevű művészeket bevett a Szövetség, és egy csomó teljesen rossz művészt tettek még bele. Hogy hogy történt ez? Többször aztán kizártak, kidobtak, megint visszavettek, megint kidobtak. Ez, mondom, egy rossz álom volt.
- Ön a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Intéző Bizottsága és Tömegszervezeti Bizottsága (később Tömegkulturális Bizottsága) munkájában is rendszeresen részt vett az 1949-1953 közötti időszakban. Milyen feladatokat látott el?
Alig emlékszem. Hol ide rakták az embert, hol oda.
- Hogyan emlékszik vissza arra, amikor 1954-ben kizárták a Szövetségből? A fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint, az egész olyan volt, mint egy kihallgatás.
Megbíztak egy kultúr-pártiskola vezetésével, én azt mondtam nekik: ketté akarják törni a festői utamat, karrieremet! Ki akarják ütni az ecsetet a kezemből! „Nem akarjuk.” – mondták. (3) Semmiképp nem akartam ráállni, de muszáj volt vállalni. El is vittek a kultúr-pártiskolába, amit én hát vezettem, ahogy tudtam. Viszont utána azonnal kizártak engem a Szövetségből, mert nem feleltem meg. Nem gúnyoltam az igazi, jó művészetet, és nem csináltam propagandát az úgynevezett szocialista realizmusnak, ami egy ízlésficam volt.
- A Szövetségen kívül még milyen szervezeti keretei voltak az ötvenes években a művészeti életnek?
Volt még az Alap. Az Alap igazgatója Szilárd György volt. (4) Ő egy bankár volt, akit valahonnan vidékről hoztak föl, és mint fenség, tótumfaktum, homályokba burkolva beszélt. Az úgynevezett Művészeti Alapnak az volt a feladata, hogy az alkotó munkát támogassa. Ennek érdekében ösztöndíjakat folyósítson, képkereskedelmet, úgynevezett Képcsarnokot hozzon létre, festékgyártást – ezeket csinálták. Volt a Képcsarnoknak úgynevezett heti zsűrije, ott bevették a képeket vagy kidobták. Nekem majdnem minden képemet kidobták. Az a különös pikantériája a dolognak, hogy a zsűri által bevett, tehát bezsűrizett képeket sem tudták eladni nagyon. Azzal is nehéz volt, nem tudták eladni, nem tudták értékesíteni.
Itt volt kérem szépen, Diener Dénes Rudolf. Diener Dénes Rudolf kérem szépen, nagyon finom festő volt. Ő abból élt, hogy Czóbel Bélákat és Rippl-Rónaikat hamisított. Felkéri a Bán Bélát, aki főiskolai tanár volt, hogy jöjjön el és nézze meg, hogy mi baj van a képeivel, mert mindent kidobnak. Bán Béla elmegy, megnézi: „Hát nem dolgoznak! Hát ezek mit csinálnak itt? Ülnek! Hát dolgozzanak az emberek! Mindenki dolgozzon a képen, akkor jó lesz, akkor beveszik.” – Fenét.
Meghalt Diener Dénes Rudi. Czóbel Béla tartott beszédet a sírjánál, azt mondta: „Kedves Rudikám! Ha van túlvilág (lehetséges, hogy van) – akkor csak azt kívánom neked, hogy mindig legyen melletted egy kis festék, egy kis vászon, egy kis papír – akkor nem lesz baj.”
Aranyos ember volt, nagyon kedves ember volt, őt se vették be, azt hiszem, a Szövetségbe.
- Emberileg és művészileg hogyan lehetett túlélni ezt az időszakot?
Hát természetesen élni kellett. Azt csináltuk, amit lehet, és ahogy lehet. A feleségem (Lossonczy Ibolya szobrász /1906-1992/ – Sz. J.) szerencsére kitűnő angol-francia volt, és angol-francia órákat adott, nyelvórákból éltünk. Én még fiatal voltam akkor ugye, negyvenes éveimben, hát bíztam abban, hogy ez nem tart örökké, és tudok majd dolgozni. Tehát át kellett vészelni, túl kellett élni ezt az időszakot.
Gondolom, ez érthető. Valahogy túléltük, átevickéltük.
- És voltak-e barátságok?
Nézze, nagyon nehéz. Barátok voltak, de naplót nem mertünk írni. Én tudniillik mindig naplót írtam, és abban az időszakban nem, mert sose lehet tudni, megint mikor jelenik meg a fekete autó, és elvisz az ÁVO. Nem lehetett sose tudni.
- Volt olyan, akit elvittek a művészek közül?
Hogyne, volt, most nem tudom megmondani ki, de mindenesetre a félelem, az jelen volt. Féltünk. Egy általános félelem volt. Miközben az ember fél, akkor dolgozzon? Hát nem lehet. Az teljes abszurdum.
Tulajdonképpen Nagy Imre nagyszerűen megmondta: az a társadalmi rendszer fog győzni, azé a jövő, amelyik a legnagyobb szellemi szabadságot és a legnagyobb anyagi jólétet biztosítja minden ember számára.
- 1953-ban Nagy Imre került a kormány élére. Érezhető változást jelentett ez?
Igen, jelentett volna. Igen, de készen volt az ő agyoncsapására a szovjet határon a szovjet hadsereg.
- A műterem magányában sem tehette azt, amit szeretett volna?
Nem. Az ötvenes években ellenőrizték, hogy mit csinálok. Följöttek úgynevezett bizalmiak a Szövetségből a műtermembe megnézni, mit festek.
- És kik voltak azok?
Szentgyörgyi Kornél, már meghalt. Ő volt. Halottakról vagy jót, vagy semmit. Honvéd stúdiós volt, uniformisban, lakk csizmában, mit tudom én. Hát mit csináljunk?
És akkor, amikor a műteremben megnézték a képeket, véleményezték is?
Nem tudom, biztos. A hátam mögött mi történt, azt én nem tudom.
- Akkor ott Önnek nem mondtak semmit róla?
Nem-nem-nem-nem, semmit.
- És mi lett az absztrakt képekkel, amiket korábban festett?
Eldugtam őket. De azért vigyáztam rájuk ugye, mert nagyon szerettem őket, nagyon sok jó dolgom volt már akkor. Hiszen azoknak a képeimnek köszönhettem azt, hogy a magyar művészetnek egy részese voltam, egy reprezentánsa, és ezt használták föl arra, hogy a szocialista realizmust én támogassam.
- Az ötvenes években is festett absztrakt képeket?
Nem. Nem, mert azt nem tudtam, csak a szívem fájt. ’55-ben, akkor festettem egy képet, amit nagyon szeretek még ma is (Emberállat című olajfestmény – Sz. J.), az a „leszámolás” volt, és a rajzmappám.
- Rajzokat folyamatosan készített?
Abban az időben nem. Ez a mappa az ötvenhatos sorozatom (1956. 17 tollrajz – Sz. J.). Ötvenötben kezdtem ezt a sorozatot, a kitüntetettek rémuralmát.
- Hogyan értékeli a szocreált?
Megkérdezte tőlem Kállai Gyula, miniszter volt, hogy „Lossonczy elvtárs, mi a véleményed a szocialista realizmusról?” Mondom: „Nézd, én párttag vagyok. Nekem azt kell mondani, hogy ez az. De hogy a jövő nem lesz ezé, az biztos.” – „Látod, Lossonczy elvtárs, itt van az opportunizmus!” – ezt most pontosan idéztem.
Hát persze a jövő a szabad, széles skálájú művészeté lesz. Mert azt tudjuk, hogy az emberek is különbözők, különböző művészi érdeklődésük van.
Én Vaszarynak a tanítványa voltam, és ő azt tanította, hogy kitaposott úton nem terem virág. Mindig valami újat kell az embernek keresni, és ezzel szemben ők a kitaposott utat akarták, azt akarták, hogy a művészet legyen közérthető – na, helyben vagyunk!
Közérthető művészet nincs! Nincs olyan művészet, amit egy idióta és egy érzékeny, tehetséges ember egyformán értékel! Tudjuk jól. Hogy az ízlések és pofonok különbözők. Nem lehet egy uniformizált ízlést előírni, teljesen abszurdum! Marhaság! Nincs közérthető művészet, vegyük tudomásul!
Vannak, akik ezt a fajta szürrealizmust szeretik, van, aki az absztraktot, van, aki a realistát szereti, de közérthető művészet, az nincs, kérem. Rétegízlés van.
- A képzőművészetet propaganda célokra használta fel a korszak?
Hát igen, igen, persze. „Mezőgazdaság”, „Arccal a vasút felé” meg ilyenek. A művészet, az egy propaganda eszköz, a szocializmusnak a propaganda eszköze volt.
- Vannak-e szocreál művészek, akikre emlékszik ebből az időszakból?
Nem, nem is akarok, nem emlékszem, nem emlékszem.
- Hogyan érintette Önt, hogy az éves országos képzőművészeti kiállításokon nem válogatták be festményeit? Csak két alkalommal szerepelt, 1952-1953-ban a III. és 1953-1954-ben a IV. kiállításon, akkor is csak grafikáival.
Hát valamit kiállítottak, azt is fordítva állították ki, mit tudom én. Nem is emlékszem, azt hiszem, majdnem mindig kidobták a képeimet, majdnem mindig kidobták.
1957-ben, a Műcsarnokban rendezett Tavaszi Tárlaton már kedvezőbbek voltak a feltételek. A művészek már négy zsűri közül választhattak, ki-ki a saját irányzatának megfelelőhöz adhatta be műveit: a naturalista, újrealista, impresszionista, posztimpresszionista vagy akár az absztrakt-szürrealista, nonfiguratív művészeket képviselő bizottságokhoz. Ön ezen sem szerepelt. Mi volt ennek az oka?
Nem vették be a képemet.
- Ötvenhétben sem?
Igen, ’57-ben. Megvannak ezek a képek, amiket beküldtem. Nem vették be, mert nem voltak absztraktok. Na de hát nekem az olyan mindegy! Azokon figurák voltak. (5) Hát nekem az teljesen mindegy, hogy absztrakt vagy nem absztrakt. Hát ez a művészetnek a szabadsága, nem?
Mi a kép? Gondolom. Hát Kállai Ernő (ő műkritikus volt, és őt is természetesen hidegre tették) nagyon szépen mondta: „színekkel és formákkal kifejezett érzésvilág”. Ez tökéletes, függetlenül attól, hogy ábrázol valamit vagy nem. Mit mondott a Hamvas Béla? „Meditációs objektum” – ez szintén kifejezi, kifejezetten kitűnő. Tehát a kép „meditációs objektum”. Vagyis a képet nézzük, és elgondolkozunk rajta. Meditációs objektum – elmélyedni, arra való.
- Megviselte most ez a beszélgetés?
Nagyon. Fölszakadtak kicsit a behegedt sebek. Veszedelmes dolgok ezek, de el kell gondolkozni, ha emberek akarunk lenni, és 104 évesen már megengedheti magának az ember, hogy elmondja a fiataloknak ezt. 104 éves vagyok, kérem, 104 – tudják, mi az? Nem tudják, nem is tudhatják, rettenetes nehéz.
De nem csak tragikus oldala van az öregségnek, hanem van benne valami szép is. Mikor én nem tudok járni, jóformán semmi testi erőm. De szellemileg szinte röpülök, annyi mindent érzek, látok. Nem mondhatnám, hogy tudok, hanem érzek. A dolgokat át kell érezni. És hát a művészetben sem az a fontos, hogy rengeteget csináljon. Az egyszerűség, világosság – közérthetőség helyett én inkább azt mondanám, hogy világos legyen, amit mond. Ne legyen zavaros. Tiszta legyen, világos a mondanivalónk. Az nem kis dolog. Kevéssel sokat. Van, aki sokat dumál, és keveset mond – az semmi. Egy-két szó – és bevilágít. Akinek.
Köszönöm a beszélgetést.
JEGYZETEK
(1) A Képzőművészek Szövetségének alakuló ülése a Fészek Klubban 1949. szeptember 24-én volt.
(2) A legradikálisabb absztrakt művészek 1946 folyamán Kállai Ernő vezetésével kiváltak az Európai Iskolából, és az Elvont Művészet magyarországi Csoportjába tömörültek. Az említetteken kívül még Fekete Nagy Béla, Jakovits József, Marosán Gyula, Martinszky János és Zemplényi Magda voltak a csoport tagjai. Kállai tevékenykedésének köszönhetően saját kiállítási helyiséghez is jutottak, amely a Galéria a 4 Világtájhoz nevet kapta. Első önálló kiállításukra 1947 februárjában került sor, Új Világkép címmel.
(3) Schubert Ernő: az alkotói segély nem oldaná meg az ügyét (az csak 600 Ft), a szerződés csak egy évre szólna, mi lenne ha havi 1.200 Ft-ért állást vállalnál és mellette alkotnál?
Lossonczy: „Ez azt jelenti, hogy nincs helyem a magyar képzőművészetben, hogy ki akarják ütni kezemből az ecsetet. Én festőnek érzem magam és a koporsóig az akarok maradni.” – Szövetségi Jegyzőkönyv 1954. július 28. Vezetőségi Ülés – MTA Művészettörténeti Adattár MKI-C-I-2
(4) A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja 1952 márciusában alakult. Szilárd Györgyöt 1954 elején állították az Alap élére.
bejegyezte: JadeArt @ 12:50
0 megjegyzés
