Egy fiatal festőről
www.oryannamaria.huMég november 23-ig látható Őry Annamária (1980) kiállítása a Ferencvárosi Pincegalériában (Bp. IX. Mester u. 5.). Ajánlom ennek a fiatal festőnek a képeit alábbi írásommal, amely a tárlatról az október 10-i ÉS-ben jelent meg.
Festészet kilátással
Őry Annamária (1980) műtermében ül, nézelődik, töpreng. Nézi az őt körülvevő tárgyakat, a falat, növényeket. Aztán kinéz az ablakon. Láthatja a szemközti ház falát, a cseréptetőket, a kertben álló fák lombjait. De tekintete megáll a külvilág és a belső tér határán. Az ablakot figyeli. Semmi különös. Egyszerű fehér ablak. Nem is a formája foglalkoztatja, sokkal inkább a jelentése, lényege. Felteszi a kérdést: Mi is az ablak? Építészeti meghatározása szerint: világosság és levegő átbocsátására szolgáló nyílás az épület falán. A fény szempontjából az ablak fedésére (a 4. század óta használt) üvegnek a transzparencia az egyik legfontosabb tulajdonsága. Az ablak a fény, a világosság szinonimája.
Őry Annamária ablakai alapvetően eltérnek a hagyományos felfogástól. Elsősorban azért mert sötétek, másrészt pedig szinte alig átlátszóak. Tükröződések, irizáló felületek vannak az üveglapokon, de nem áramlik be rajtuk a fény. Az egyik képen az ablakkeretből és a fénycsillanások sávjaiból absztrakt struktúra keletkezik. A csíkok merev geometriáját oldják a pasztózus festői faktúrák, a lendületes, ugyanakkor líraian fogalmazó ecsetvonások. Egy másik kép: mintha kívülről néznénk befelé egy ablakon. A világítótestek vízszintes fénypászmái csillanak meg a plafonon. Egy alak tenyerével támaszkodik az üvegnek, arca és teste elmosódik. Az ablak kilincse szinte plasztikusan kivehető – ez a valóságos részlet jelzi, hogy az ablakot belülről látjuk. Az ablak tehát egyrészt tükör, annak megannyi jelentésrétegével. De az üvegre tapadó tenyér egyértelművé teszi, hogy az elmosódó figura az ablak másik oldalán áll. Ez a kép a kint és a bent között húzódó igen keskeny határvonalról szól. Az ablak kapcsolat a külvilággal. Őry Annamária számára viszont nem csupán összeköttetést jelent, hanem egyben válaszvonalat is. Elrejt és feltár egyszerre. Lezárja saját terét. Elhatárolja privát világát, az enteriőrt, amely önmaga kivetülése, személyes terének meghosszabbítása. Az ő figyelme nem is kalandozik messzire, sokkal inkább közvetlen környezete foglalkoztatja.
Műtermében társai elkészült képei, a festőállvány, egy szék és egy fehér virágú vietnámi növény. Ez a virág a sötétben nyílik, és egyetlen éjszaka alatt el is hervad. Őry Annamária rácsodálkozott erre a különleges jelenségre. A harmadik olajfestményén ez a virág az ablakkal azonos hangsúlyú főtémává lépett elő. S bár a kép két létező dolog látványából indul ki, megjelenítésük is valószerű, mégis összekapcsolásuk módja szürreális látomássá teszi a festményt. A virág labdaszerű feje az ablakkeret előtt lóg, de szára mintha átdőfné az üveget, így a kép tere és a mi valós terünk át meg át lép egymásba.
A kiállítás gerincét tusfestmények alkotják. Legtöbbjük egyedüli főszereplője ez a titokzatos virág. A rizspapírokon csak egy-egy virág jelenik meg. Ezeknek a virágoknak hol arcuk van, hol koponya rajzolódik ki belőlük, máskor pedig égett, megperzselődött felületek vagy lángok asszociációját keltik. Őry Annamáriát a tus technikája, a benne rejlő lehetőségek foglalkoztatják. A tus improvizatívabb jellegéből adódóan a lendületes, könnyed ecsetvonások nyomán szinte kalligrafikus kompozíciók születtek.
Tusképeinek másik csoportja lazúrosabb foltokkal komponált képekből áll. Ezeken a tűz jelenik meg. A tűz lángnyelvei hasonlatosak a virágszirmokhoz, de a virág és a tűz létezésében is sok rokon vonás van. A rügyből kibomló virág rövid pompázás után elhervad, ahogy a szikrából fellobbanó tűz is végül elhamvad. A tűzből előbb izzó parázs lesz, majd a tűz martalékává lett anyagokból csak hamu marad.
„A hamu nem láthatja a tűzifát – a tűzifa nem láthatja a hamut.” Ez a zen gondolat irányította Őry Annamária figyelmét is a tűz felé. Ugyanakkor a tűz látványa, izzása, anyagtalansága és játékos mozgékonysága festői inspirációként hatott rá. Leonardo szavai jutnak eszembe, aki festészetről szóló írásaiban az alkotói szellemet továbbgondolásra késztető, illetve a festői látásmódot ihlető tényezők között említi a „hamvadó tüzet” is.
Őry Annamária számára a tusfestésnek azonban spirituális jelentése is van. Kapcsolatot jelent a távol-keleti kultúrával, művészettel, amelynek a tus az egyik alapvető technikája. A kínai és japán művészek a világmindenség egységét úgy próbálták érzékeltetni, hogy harmonikusan egybe olvadtak a természet szellemével. Számukra a festés lelki gyakorlat (volt), amelynek során az ecset irányítását alaposan és pontosan lefektetett szabályok szerint kellett kitanulni. Rajz és felfogásmód tekintetében jelentős különbségek vannak a kínai és a japán kultúra között, de a technika és az alkotói szellemiség alapjában véve azonos. A távol-keleti művész belső koncentrálás eredményeképpen tisztán látja „szívében”, hogy mit akar megfesteni, a téma „szelleme irányítja”, s ezt a belül látott képet kezdi „leírni” kezének gyors, hajlékony mozdulataival.
Őry Annamária is ilyen meditatív alkotói attitűddel szemléli a körülötte lévő dolgokat. Lassan, megfontoltan, elmélyülten fogadja be a világ apró részleteit. Figyelmét a látszólag mellékesnek tűnő szegmensekre fókuszálja. A nagy egésznek minden darabja egyformán fontos számára, hiszen a rész magában hordozza az egész tulajdonságait, és különálló egységként is jelentéssel bír. Minden kis mozzanat a nagy egészről szól. Legyen az egy ablak, egy lángnyelv vagy egy röpke életű virág.Őry Annamária műtermében ül, nézelődik, töpreng. Nézi az őt körülvevő tárgyakat, a falat, növényeket. Aztán kinéz az ablakon. Akár messzi tájakra utazik. De valójában mindvégig befelé figyel.
Őry Annamária (1980) műtermében ül, nézelődik, töpreng. Nézi az őt körülvevő tárgyakat, a falat, növényeket. Aztán kinéz az ablakon. Láthatja a szemközti ház falát, a cseréptetőket, a kertben álló fák lombjait. De tekintete megáll a külvilág és a belső tér határán. Az ablakot figyeli. Semmi különös. Egyszerű fehér ablak. Nem is a formája foglalkoztatja, sokkal inkább a jelentése, lényege. Felteszi a kérdést: Mi is az ablak? Építészeti meghatározása szerint: világosság és levegő átbocsátására szolgáló nyílás az épület falán. A fény szempontjából az ablak fedésére (a 4. század óta használt) üvegnek a transzparencia az egyik legfontosabb tulajdonsága. Az ablak a fény, a világosság szinonimája.
Őry Annamária ablakai alapvetően eltérnek a hagyományos felfogástól. Elsősorban azért mert sötétek, másrészt pedig szinte alig átlátszóak. Tükröződések, irizáló felületek vannak az üveglapokon, de nem áramlik be rajtuk a fény. Az egyik képen az ablakkeretből és a fénycsillanások sávjaiból absztrakt struktúra keletkezik. A csíkok merev geometriáját oldják a pasztózus festői faktúrák, a lendületes, ugyanakkor líraian fogalmazó ecsetvonások. Egy másik kép: mintha kívülről néznénk befelé egy ablakon. A világítótestek vízszintes fénypászmái csillanak meg a plafonon. Egy alak tenyerével támaszkodik az üvegnek, arca és teste elmosódik. Az ablak kilincse szinte plasztikusan kivehető – ez a valóságos részlet jelzi, hogy az ablakot belülről látjuk. Az ablak tehát egyrészt tükör, annak megannyi jelentésrétegével. De az üvegre tapadó tenyér egyértelművé teszi, hogy az elmosódó figura az ablak másik oldalán áll. Ez a kép a kint és a bent között húzódó igen keskeny határvonalról szól. Az ablak kapcsolat a külvilággal. Őry Annamária számára viszont nem csupán összeköttetést jelent, hanem egyben válaszvonalat is. Elrejt és feltár egyszerre. Lezárja saját terét. Elhatárolja privát világát, az enteriőrt, amely önmaga kivetülése, személyes terének meghosszabbítása. Az ő figyelme nem is kalandozik messzire, sokkal inkább közvetlen környezete foglalkoztatja.
Műtermében társai elkészült képei, a festőállvány, egy szék és egy fehér virágú vietnámi növény. Ez a virág a sötétben nyílik, és egyetlen éjszaka alatt el is hervad. Őry Annamária rácsodálkozott erre a különleges jelenségre. A harmadik olajfestményén ez a virág az ablakkal azonos hangsúlyú főtémává lépett elő. S bár a kép két létező dolog látványából indul ki, megjelenítésük is valószerű, mégis összekapcsolásuk módja szürreális látomássá teszi a festményt. A virág labdaszerű feje az ablakkeret előtt lóg, de szára mintha átdőfné az üveget, így a kép tere és a mi valós terünk át meg át lép egymásba.
A kiállítás gerincét tusfestmények alkotják. Legtöbbjük egyedüli főszereplője ez a titokzatos virág. A rizspapírokon csak egy-egy virág jelenik meg. Ezeknek a virágoknak hol arcuk van, hol koponya rajzolódik ki belőlük, máskor pedig égett, megperzselődött felületek vagy lángok asszociációját keltik. Őry Annamáriát a tus technikája, a benne rejlő lehetőségek foglalkoztatják. A tus improvizatívabb jellegéből adódóan a lendületes, könnyed ecsetvonások nyomán szinte kalligrafikus kompozíciók születtek.
Tusképeinek másik csoportja lazúrosabb foltokkal komponált képekből áll. Ezeken a tűz jelenik meg. A tűz lángnyelvei hasonlatosak a virágszirmokhoz, de a virág és a tűz létezésében is sok rokon vonás van. A rügyből kibomló virág rövid pompázás után elhervad, ahogy a szikrából fellobbanó tűz is végül elhamvad. A tűzből előbb izzó parázs lesz, majd a tűz martalékává lett anyagokból csak hamu marad.
„A hamu nem láthatja a tűzifát – a tűzifa nem láthatja a hamut.” Ez a zen gondolat irányította Őry Annamária figyelmét is a tűz felé. Ugyanakkor a tűz látványa, izzása, anyagtalansága és játékos mozgékonysága festői inspirációként hatott rá. Leonardo szavai jutnak eszembe, aki festészetről szóló írásaiban az alkotói szellemet továbbgondolásra késztető, illetve a festői látásmódot ihlető tényezők között említi a „hamvadó tüzet” is.
Őry Annamária számára a tusfestésnek azonban spirituális jelentése is van. Kapcsolatot jelent a távol-keleti kultúrával, művészettel, amelynek a tus az egyik alapvető technikája. A kínai és japán művészek a világmindenség egységét úgy próbálták érzékeltetni, hogy harmonikusan egybe olvadtak a természet szellemével. Számukra a festés lelki gyakorlat (volt), amelynek során az ecset irányítását alaposan és pontosan lefektetett szabályok szerint kellett kitanulni. Rajz és felfogásmód tekintetében jelentős különbségek vannak a kínai és a japán kultúra között, de a technika és az alkotói szellemiség alapjában véve azonos. A távol-keleti művész belső koncentrálás eredményeképpen tisztán látja „szívében”, hogy mit akar megfesteni, a téma „szelleme irányítja”, s ezt a belül látott képet kezdi „leírni” kezének gyors, hajlékony mozdulataival.
Őry Annamária is ilyen meditatív alkotói attitűddel szemléli a körülötte lévő dolgokat. Lassan, megfontoltan, elmélyülten fogadja be a világ apró részleteit. Figyelmét a látszólag mellékesnek tűnő szegmensekre fókuszálja. A nagy egésznek minden darabja egyformán fontos számára, hiszen a rész magában hordozza az egész tulajdonságait, és különálló egységként is jelentéssel bír. Minden kis mozzanat a nagy egészről szól. Legyen az egy ablak, egy lángnyelv vagy egy röpke életű virág.Őry Annamária műtermében ül, nézelődik, töpreng. Nézi az őt körülvevő tárgyakat, a falat, növényeket. Aztán kinéz az ablakon. Akár messzi tájakra utazik. De valójában mindvégig befelé figyel.
bejegyezte: JadeArt @ 14:26
0 megjegyzés
