Vojnich

Az eheti ÉS-ben jelent meg az alábbi írásom Vojnich Erzsébet tárlata kapcsán. Ha lesz időm kiegészítem itt azokkal a gondolatokkal, amik nem fértek bele a cikkbe (terjedelmi okokból).

Aki teheti nézze meg a kiállítást az AulichArt Galériában (V. kerület Aulich u. 5.)! (Ez itt nem a reklám helye:)

Egyébként Vojnich Erzsébetnek is köszönhető, hogy ezt a blogot elindítottam, ugyanis egyszer (valamikor tavaly nyáron) mondta, hogy csináljak egyet, ő biztos belenézne. Remélem, már rátalált.

Igaz még nem indultam be rendesen, de igyekezni fogok.

Meditatív menedékek

Vojnich Erzsébet festő. Utazó festő. Pontosabban utazó és festő. Minden képe valamely emlék rögzítése. Belső utazásai és a világban tett útjai során begyűjtött élményei szolgálnak képeinek alapjául.

De ez az utazás nem csupán konkrét térben és időben zajlik, hanem átvitt értelemben is. A festészet dimenziójában. Vojnich Erzsébet jelenlegi tárlata azt mutatja, hogy művészeti utazása során megérkezett egy újabb állomásra. Most látható képei azt jelzik, hogy festészetében változás következett be. 2004-es kiállításáról szóló írásomban már jeleztem, hogy elmozdult egy új irányba, amelyről azóta kiderült, nem kitérőt vagy átmenetet jelent. Jelenlegi képei immár új korszakról tanúskodnak Vojnich Erzsébet alkotói folyamatában. Festészete változott, más lett. Ez nem értékítélet. Nem jobb, nem rosszabb. Egyszerűen más.

Ha korábbi (a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején festett) képeire azt mondtam, hogy líraiak, akkor a jelenlegiekre inkább az expresszív jelző illik. Ezt nem csak a vibrálóbb ecsetjárás, a lendületesebb festésmód miatt mondhatjuk, de a korábbi folt helyett most a vonal kap hangsúlyosabb szerepet. A rétegek helyett a lazúr, archaizálás helyett archiválás, aprólékosság helyett nyersesség, a fény helyett az árnyék. Talán ezek a legalapvetőbb változások.

Ami megmaradt, az a következetes témaválasztás, valamint a metafizikus tartalom és a választékos festői fogalmazásmód. Képtárgyai többnyire üres várótermek, könyvtárszobák, alagsori helyiségek illetve műtermek voltak, amelyek megjelenésükben elhagyott romokat idéztek. Míg korábban szinte kivétel nélkül belsőterek szegmensei jelentek meg Vojnich sajátos perspektívájú festményein, amelyekből szinte csak A kensingtoni könyvtár (1997) fölül nyitott épülete vezetett ki a külvilágba, addig az újabb képeken egyre gyakoribb az épületek külső tömbjének megjelenése, illetve egyre többször a belsőtérből kilépve utcarészletek, városfragmentumok, tájszeletek, kikötők láthatók. Néha az architektúra is elmarad. Mintha hasalva, szemünk a horizont magasságában lenne, úgy láttatja velünk a víz és az ég találkozását (Kikötő – rakpart). Tekintetünket egyre messzebb vezeti – vele együtt mi is egyre távolabbi helyekre merészkedünk. A belső utazás élményeiből születő intim enteriőrök mellett megjelennek a valós térben és időben megtett utazások emlékképei. A Távol-Kelet meditatív terei; A kék tatami, vagy Kambodzsa legnagyobb építészeti emléke, az Angkor, a kínai Nagy Fal, illetve a Tibeti utca mellett ugyanazzal a hangsúllyal és súllyal megfestve a Falikút Szemesen, vagy a Moszkva téri telek. De nem más a Papírgyár, a Kőhíd, a Szénhányó a Barakk vagy a Poros üzem megjelenítése sem. Hiszen a legprofánabb hely is szakrális térré változik Vojnich Erzsébet festményein. De fordítva is igaz, a konkrét építészeti emlékek, történeti architektúrák, szent helyek is profanizálódnak – így válik eggyé, egységessé az eredetileg kétféle minőség. Közös nevezőre hozza őket a festői megjelenítés. Ezért érezzük őket egyszerre profánnak és szakrálisnak, hétköznapinak és fenségesnek, megnyugtatónak és nyomasztónak.

Vojnich Erzsébet képein valamennyi tér egyszerre nyugtalanító és kellemes. Ezt nemcsak kimértségük és ürességük, és nem csupán egészen a feketékig mélyülő, komorabb színeik, hanem expresszíven zaklatott felületi hatásaik erősítik. A mozgalmas és erőteljesebb ecsetvonásokkal képzett faktúrák dinamikája az ábrázolt képtárgyak statikus nyugalmával, valamint az egymáson átsejlő, finom festékrétegek transzparenciájával polemizál. Ez mind a spirituális megközelítésmód következménye. Hiszen Vojnich nem csupán gondolkozva fest, de képei a meditáció szubjektív és egyetemes terei egyszerre. Az elmélyült alkotómunka intimitásába engednek bepillantást, de a kész képek egyben a művész privát meditációs helyéből a mi szubjektív tereinkké válnak. Egyenként, személyesen szólítanak meg, mégis általánosan szólnak mindenkihez.

A terekben képek. A képeken terek. A belsőterek szegmensei és a festmények terei folytatnak párbeszédet a mi valós terünkkel. Egyszerre vagyunk kívül és belül is. Benne a képeken látható terekben, benne a kép terében, valamint benne a mi saját, képen kívüli terünkben és a valós kiállítótérben.

Vojnich Erzsébet tárlata a tér apoteózisa. Vásznai nem pusztán ábrázolják a különböző külső- és belsőtereket, de maguk is teret követelnek. Nála a tér személyes és egyetemes ügy egyszerre. Témaválasztásában szubjektív, ábrázolásmódjával általános érvényűt fogalmaz meg. Képei fotóalapúak, ábrázolása mégsem realista. Torzítása egyfajta absztrakció, mint ahogy az színeinek fanyarsága, faktúráinak elevensége is. Vojnich lecsupaszítja a tereket, még az egészen konkrétan létező helyeket is, és azok szubsztanciáját, legesleglényegibb valóját tárja fel. A tér, az architektúra esszenciája érdekli.

S ezek a festett terek, legyenek bár nyomasztóak, porosak, kemény árnyékokkal súlyosan ránk zuhanók – mégis meditatív menedékek. A kis résnyi nyílásaikon beszüremkedő fény az, ami lényeges. A fény, ami sokszor nem tud behatolni sem ablaktalan, vaskos falaik közé. De ott van. Tudjuk, hogy ott van. Ott kell lennie. A fény a spirituális szabadság reményét adja.

A tér, a meditáció tere. Menedék. A művészet metaforája.

(Vojnich Erzsébet tárlata az Aulich Art Galériában április 24-ig látható.)