elöljáróban

Az alábbi írásom egy változata tavaly jelent meg az Új Művészetben. Azért tartom fontosnak ezzel nyitni, mert azt mutatja, hogyan gondolkodom a (kortárs) művészetről.

Bemutatkozás helyett, gyanánt...

(T)rendületlenül

- avagy van művészet a trendeken túl

A kortárs művészettel foglalkozva, annak helyzetét vizsgálva szembetűnő, hogy milyen különbségek vannak a művészek ismertsége, hivatalos elfogadottsága és nemzetközi művészeti fórumokon való megjelenése között. A fiatalabb generáció számára úgy tűnik, sokkal tágabb lehetőségek vannak, sőt ők jobban is alkalmazkodnak az elvárásokhoz, nagyobb bennük a megfelelni akarás, a szereplési vágy - ami persze legtöbbször a hiteles alkotás rovására megy. De még ezek az alkotók is sokszor minden igyekezetük ellenére éppolyan gyorsan eltűnnek a művészeti szcénáról, mint amilyen gyorsasággal és váratlanul felbukkantak ott.

Engem azonban alapvetően nem az ő üstökösszerű sorsuk foglalkoztat, sokkal inkább az, hogy mi a helyzet azokkal a művészekkel és egész művészgenerációkkal, akik időlegesen sem tűntek elő, nem kapva soha kellő figyelmet? Ha egy pillanatra eltekintünk attól, hogy a figyelem megilleti-e a szóban forgó alkotókat, vagy sem, akkor is megállapítható, hogy a középgenerációból kifelé lépdelő, a ma ötvenes-hatvanas éveikben járó művészek zöme számára a művészeti élet perifériáján való lét kortünet.

Ennek okainak elemzésére természetesen egy ilyen terjedelmű írás keretein belül nem lehet vállalkozni, de néhány lényeges problémára szeretnék cikkemben utalni.

A kortárs művészet jelenlegi helyzetéért elsősorban a művészettörténészek és kurátorok okolhatók. A jelenkori művészetben alapvető módszerként kellene a művészettörténészeknek alkalmazniuk az empirikus megfigyelésen alapuló kutatást. Hiszen a trendekkel és „jól bevált” fogalomrendszerekkel leírható teljesítmények és jelenségek mellett, időben és térben paralel módon létező egyéb művészeti folyamatok regisztrálásában csak ennek a munkamódszernek az alkalmazásával lehet valódi eredményeket elérni. Ezt a megközelítésmódot, illetve a művészeti jelenségek vizsgálatát, az eredmények gyakorlati tapasztalatból kiinduló megfogalmazását nagyon fontosnak, és a kortárs művészet vizsgálata szempontjából is az egyetlen, kizárólagosan autentikus módszernek tartom. Mert, ha elfogadjuk, hogy a kortárs művészet is a művészettörténet része, akkor ugyanolyan (tudományos) eszközökkel kell vizsgálnunk, mint a régebbi korok művészetét. Ahogy a régebbi korok művészetének feldolgozása is a meglévő emlékanyagból indul ki, úgy a kortárs művészet megközelítésének alapja is a jelenségek (kiállítások, (élet)művek, műcsoportok stb.) szakszerű leírása, dokumentálása. Sajnos a művészettörténészek nagy része éppen fordított módszerrel dolgozik, előzetesen (általa vagy a nemzetközi színtéren látott követelmények szerint) kialakított koncepció alapján állít fel téziseket, határoz meg jelenségeket, ezekhez válogatva utólag a műveket.

Lássuk, milyen veszélyekhez vezet, ha előre meghatározott művészeti elvárásokkal közelítünk a kortárs illetve jelenkori művészet felé, és ilyen szempontok szerint válogatunk ki bizonyos alkotókat, műveket?

Tény, hogy minden művészgenerációnak és korszaknak voltak és vannak ügyeletes üdvöskéi, akiket valamilyen oknál fogva a többiek (f)elé emelnek, hol a magyar művészet nemzetközi reprezentációjának céljára, hol az aktuális politikai éra kultúrpolitikájának propagálására. A közelmúlt történelmében ennek egyik legjellemzőbb és legszélsőségesebb példája a szocreálnak nevezett, az 1950-es években mesterségesen kialakított „művészeti irányzat”. A magyar művészet történetében ebben az időszakban jutott a legdiktatórikusabban érvényre a hivatal művészet-eszménye, ezzel évtizedekre megbénítva a szabad művészi gondolatok és alkotások közönség elé kerülését. A diktatórikus, bürokrata művészet kötelezővé tételével egy természetes művészeti folyamat szakadt meg, s így az egyetemes művészettörténet nagy vesztesége is, hogy az 1947-ben még egzisztáló progresszív magyar művészeti élet hosszú időre illegalitásba kényszerült.

Hasonló jelenségnek érzem korunkban a „nemzetközi trendek” által megfogalmazott igényekhez való igazodást. A korszerűség jegyében történik mindez, de nem mindig a trendekhez való kapcsolódás a korszerűség záloga. Lehet egy művész mindig aktuális, sőt az autentikus művészeti teljesítményeknek nem kell semmiféle divathoz igazodni. A nemzetközi művészeti divatirányzathoz való csatlakozás igyekezetéből születő művészet elveiben szinte semmiben sem különbözik a szocreáltól. Hiszen itt is és ott is – sokszor meggyőződés nélküli – divathoz tartozás érdekében uniformizálódik a művészeti teljesítmény.

De a művészet nem uniformis, amit bárki magára húzhat, és ezáltal csatlakozik az azonosan gondolkodók, illetve alkotók táborához. Ugyanis a művészet éppen az önálló egyéniségek egyedi és eredeti gondolatai, alkotásai révén gyarapodik. A művészet, bár nem tanulható, mégis vannak alapvető mesterségbeli fogások, amelyeket el kell sajátítani, és csiszolgatni kell az egész alkotói folyamat során. Ezeknek az alapvető hiányosságaiban látok sok buktatót, a hazai szinten „kiemelt” művészek esetében. Mert az új médiumoknál ugyanúgy meg kell(ene) tanulni bánni az eszközzel, mint a ceruzával vagy a festékkel. Ezekben a műfajokban is lehet maradandót létrehozni, de a legtöbb hazai alkotó csak a felszínen ragadja meg a technikát, nem mélyed el eléggé benne, és sokszor ez tükröződik az elkészült művekben. Ezért nem lehetnek autentikusak, időtállóak.

A művészet piaci (hát)tere szintén sok kérdésre magyarázatot adhat. Egyrészt napjainkban az újabb műfajok és technikák (pl. az installáció, a videó, a komputer) megjelenésével (és mára már leáldozásával) a hagyományos táblakép műfaja egy időre háttérbe szorult, de ezek az újszerű médiumok a művészeti piacon nem tudták pótolni a hazavihető és „kézzel fogható” értékeket képviselő festményeket, grafikákat, szobrokat. Ugyanis az a gyűjtő, aki a már bevált és „kipróbált” régi műalkotásokkal szemben a kortárs művek gyűjtésére szánja rá magát (és pénzét), az általában nem szívesen áldoz installációra vagy printekre. Ugyanis nem tekintik jó befektetésnek. Tehát a művészet és a pénz egyik (alapvető) találkozási pontja a befektetés, a műpiac, amelynek valószínűleg hatása van arra, hogy manapság egyre többen térnek vissza a hagyományos festészeti eljárásokhoz, és a közkedvelt (nemzetközi szinten is mindjobban előtérbe nyomuló) ’fotórealista’ ábrázoláshoz.

Az áruvá váló művészet, a „siker, pénz, csillogás” illúziójával kecsegtetve tehát ily módon visszahat a művészeti trendek alakulására.

Ugyanakkor a művészet fogyasztási cikké való lealacsonyítása, a valóságshow-k és reklámok áradatában megedződött fogyasztói társadalom igényei illetve igénytelensége következtében gazdag táptalajt nyújt az áruházi giccsfestők „felvirágzásának” is, akik méterre adják a naplementét.

A kortárs művészet válságjelenségeiként a művészet elüzletiesedése következtében, és a média által diktált közízlés kiszolgálására irányuló szándék nyomán az invenció hiányáról tanúskodó művek sokasága születik. Ebben a média-dömpingben sokszor háttérbe szorulnak, illetve avatatlanok számára szinte felismerhetetlenné válnak a valódi művészeti értéket képviselő művek, illetve művészeti események. Pedig akadnak ilyenek, de ezeket többnyire nem az eladásra gyártott művek, vagy a nemzetközi trendekhez való csatlakozás jegyében született kurátori felhívásokra létrejött tárlatok alkotásai között kell keresni. Végeredményben mindkét csoport gyökerei megegyeznek: az anyagi illetve a pillanatnyi érvényesülés reménye hívta életre őket.

A nemzetközi trendekhez való csatlakozás illúzióját kínáló kurátori felhívások, és kiállítási válogatások mentén kibontakozó művészetkép éppolyan mesterséges és hamis, mint a show-k világa. A trend követése által a világhírnévben reménykedő művészek sztárolása éppoly pillanatnyi és múlandó, mint a valóság-show-k által kitermelt „sztárok” népszerűsége.

Aki nem kerül bele egy csoportba, akit nem küldenek ki, hogy képviselje hazánkat nemzetközi kiállításokon, az elveszettnek, sikertelennek érzi magát a művészeti életben.

Kíváncsi lennék, hogy a hazai kortárs művészek közül, ki kivel szeretne egy „társaságba” tartozni? És vajon hányan választanák a csoportosításoktól mentes, demokratikus művészeti mellérendeltség biztonságos közegét, ahol nem kívülálló kurátorok, galériások, műgyűjtők döntenek a fölsőbb kasztba való lépés esélyéről, csupán a művészeti teljesítmények határozzák meg egy-egy alkotó helyzetét, „rangját”.

Azon már végképp alig gondolkozik valaki, hogy vajon mi zajlik le legbelül? Hogyan számolnak el a számítógép előtt görnyedő, kész szoftverekkel műveket komponáló alkotók a mesterséggel, az alkotói invencióval, és egyáltalán a művészettel szemben? Mert mit ér a pillanatnyi hírnév, ha holnap már arra sem emlékszik senki, hogy élt egyáltalán ilyen néven valaki? Érdemes-e a múlékony „sikerrel” (ha ugyan siker az, hogy többé-kevésbé felvállalható alkotásokkal ott vagyunk egy-egy csoportos kiállításon, mint Kiválasztottak) áltatni magunkat, miközben folyamatos elégedetlenséget érzünk a megvalósulatlan, ki nem mondott, meg nem festett, ki nem faragott, le nem rajzolt, álmunkban (és néha ébren is) előtörő gondolatok, gesztusok, színek, formák, kompozíciós vagy technikai megoldások miatt? (Bár azt gondolom, hogy akik ily módon gondolkodva felmérik az előbb vázolt helyzet veszélyét, azok eleve nem is jutnak el odáig, hogy ezek a kétségek felmerülhessenek bennük.)

A siker kétélű fegyver – egyrészt elbizakodottá tehet, másrészt a hiánya elkeserítheti az alkotókat.

A média által naponta sulykolt illuzórikus, sikerorientált világában sajnos túl sokan bolyonganak a trendek útvesztőiben.

Természetesen vannak és mindig is voltak, akik mindezzel mit sem törődve járják, járták útjukat, és teszik, tették az egyetlen (számomra is) autentikus dolgot, amit művész tehet: alkotnak, alkottak. Nem tetszeni akarásból, nem a pillanatnyi siker elérése érdekében, hanem azért mert valami belső hit, meggyőződés vezeti, vezette őket. Valami, amit úgy nevezhetünk, hogy művészi lét. Ahogy Gulácsy Lajos fogalmazott: „A művészet nem pálya – ez élet.” Művészként tehát nem karriert kell építeni, hanem az életet élni – és a nagy egészhez, a művészethez hozzátenni valamit, amit vállalni tudunk és akarunk, amivel többek leszünk mi is, és amitől teljesebbé válik ébren átélt és álmodott világunk.

Egy biztos, ha más nem is, de az idő Nekik, a (t)rendületlenül alkotó művészeknek dolgozik.