Kovács Péter

Az idei Kossuth-díj átadás számomra legértékesebb és legszebb momentuma az volt, hogy Kovács Péter grafikusművész is megkapta ezt a kitüntetést.

Szerény ember, aki, amikor felhívtam, hogy gratuláljak, a kétségeit sorolta, hogy miért pont ő, miért nem x vagy y?

Én pedig azt mondtam neki, amit éreztem és érzek azóta is: számomra a Kossuth-díj értékét adja vissza, hogy Őt jutalmazták vele.
Mert végre olyan ember is megkapja, aki meg is érdemli.

Az alábbi kis írásom Kovács Péterről egy nagyobb tanulmány részeként jelent meg (2003-ban), azóta többször is írtam róla egy-egy cikket.

De ezzel a részlettel szeretnék neki gratulálni, és felhívni mindenki figyelmét Kovács Péter művészetére.

Kovács Péter (1943) alkotásainak szereplői vonalgomolyagokból kibontott emberi figurák. Lecsupaszított, roncsolt testük megannyi ér-, ideg- és ínköteg. Bizonyos részeik pontosan körvonalazhatóak, mások elvesznek a vonalak sűrűjében. Kovács Péter anatómiai ikonjai jelképes tartalmat is hordoznak. A születés és az elmúlás néma sikolyát, az (állati) ösztönök csupasz valóságát egyaránt szimbolizálják grafikai sorozatának darabjai. A némely rajzon megjelenő, embriószerűen torzult fej, arc szintén dialektikát hordoz; a fájdalom és az öröm, a születés és az elmúlás előtti pillanat egyként benne rejlik. A vonalalak kuszaságából pontos rendszer bontakozik ki. A vonalháló egyszerre letisztult, szerkezetes váz és széteső, felbolydult konstrukció. A gesztusok könnyedségével precízen fogalmazódnak meg az egyetemes lét szinonimáiként is értelmezhető képmás-fragmentumok. Kovács Péter képeinek fakturális hatásai a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. Azonban nem csupán azok esztétikai tartalmait hangsúlyozzák, hanem rámutatnak arra a tényre, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei. Az ábrázolt lények már magukban hordozzák a töredékességet, de a megjelenített tartalmaktól elvonatkoztatva, maguk a képfelületek is sérült, töredékes hatást keltenek.

Azóta írtam róla egy nagyobb tanulmányt, ami a www.netlevel.hu oldalon olvasható. Azért idemellékelem.

Lét-leletek

Kovács Péter művészetéről

A kortárs (magyar) képző- és iparművészetben, valamint az irodalom területén is széles körben megfigyelhető, hogy az alkotók művészeti példáért illetve inspirációért a múltba nyúlnak vissza. A festőművészek (művészet)történeti, alkotói vizsgálódásainak oka különböző aszerint, hogy a művészet történetéből mit emelnek ki, mivel foglalkoznak; ezek lehetnek fogalmi, módszerbeli, műfaji kérdések, illetve kötődhetnek konkrét mesterekhez vagy művekhez. Ezen a radikális archaizmuson belül kibontakozik a műveknek egy határozottan körvonalazható csoportja, amelyek megjelenésükkel; töredékességükben, leletszerűségükben keltenek archaikus hatást. Ebbe, az általam lírai archaizmusnak[1] nevezett tendenciába azon alkotók tartoznak, akiknek festészeti technikájában, munkamódszerében archaikus törekvések nyilvánulnak meg, amelyek következtében maguk a kész művek öltenek leletszerű, töredékes formát, archaikus (s egyben archeológiai) hatást keltve ezáltal. A lírai jelzőt a műcsoportot (közösen) jellemző visszafogott, természetközeli színek, és az átgondoltan formált felületek indokolják.

Az ide sorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány.

Az alkotók hol kopottas festő felületekkel, hol apró elemekből hozzák létre az archaizáló faktúrákat, hol erőteljes vonalstruktúrákkal, gesztusszerű nyomokkal érik el ugyanazt. A vonalak hol erővonalakká sűrűsödnek, hol ködszerű füstté ritkulnak, s a néző organikus, sőt antropomorf formákat vél felismerni bennük.

Ide tartozik Kovács Péter (1943) is. Alkotásainak szereplői vonalgomolyagokból kibontott emberi figurák. Lecsupaszított, roncsolt testük megannyi ér-, ideg- és ínköteg. Bizonyos részeik pontosan körvonalazhatóak, mások elvesznek a vonalak sűrűjében. Kovács Péter anatómiai ikonjai jelképes tartalmat is hordoznak. A születés és az elmúlás néma sikolyát, az (állati) ösztönök csupasz valóságát egyaránt szimbolizálják grafikai és festői sorozatainak darabjai. A némely rajzon megjelenő, embriószerűen torzult fej, arc szintén dialektikát hordoz; a fájdalom és az öröm, a születés és az elmúlás előtti pillanat egyként benne rejlik. A vonalalak kuszaságából pontos rendszer bontakozik ki. A vonalháló egyszerre letisztult, szerkezetes váz és széteső, felbolydult konstrukció.

Fejeket, arcokat megjelenítő képein ez a vonalrengeteg az elfedés és feltárás dialektikájának eszköze. Egyszerre fedi el és tárja fel az arcok eredeti valóját. A kibontakozó arcmás álca és leleplezés egyszerre. Hiszen anatómiailag hántja le a külső burkot, ezáltal egyben feltárja a belső összefüggéseket, megmutatja az ember igazi természetét. Konkrét anatómiai rajzokból kiindulva, az arcról, az emberekről általában szólnak Kovács Péter művei. Nem beazonosítható személyekről készített portrék ezek a képek, hanem bizonyos emberi tulajdonságokat, jellemvonásokat, magatartásformákat jelenítenek meg, mint a félelem, a szorongás, a kíváncsiság, a bölcsesség, illetve a gúny és a fölényesség. Mindezek azonban nem vegytisztán, hanem sokszor keveredve jelennek meg az egyes kompozíciókon.

A gesztusok könnyedségével precízen fogalmazódnak meg az egyetemes lét szinonimáiként is értelmezhető képmás-fragmentumok. Vannak fehér alapon sötét (szürke, fekete és barna) vonalakkal ábrázolt arctöredékek, illetve sötétszürkére alapozott lapon, még sötétebb vonalakból kibontakozó töredék-arcok.

Az elrejtés és feltárás dialektikáján túl a megóvásra irányuló szándék a bezártsággal, a megkötözöttséggel, ezáltal a rabság fogalmával párosul. Kovács Péter rajzain, csontból abroncsszerű vázat von a koponya köré, vagy vonalakkal gúzsba köti az arcokat. A szájnál felszakadó bandázson át tör elő a kiáltás, szabadul ki a lélek a testből, ezáltal a száj a szabadság kapujává válik. Az ábrázolásmód által monumentálissá váló fejek illetve arcok az emberi lét univerzumai egy füzetlapnyi papíron.

Itt minden arcmás, és minden arc más.

Kovács Péter rajzai, festményei és úti-kárpitjai olyanok, mint a megelevenedett árnyak, penészfoltok. Képeinek fakturális hatásai a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. Ezekre az értékekre már Leonardo is utalt festészetről szóló írásainak egy másik részletében: „Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.” [2]

Azonban nem csupán azok esztétikai tartalmait hangsúlyozzák, hanem rámutatnak arra a tényre, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei. Az ábrázolt lények már magukban hordozzák a töredékességet, de a megjelenített tartalmaktól elvonatkoztatva, maguk a képfelületek is sérült, töredékes hatást keltenek.

Itt megint utalnunk kell Leonardo festészetről szóló írásainak gyűjteményére, egyik ideillő részletével: „Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.” [3]

Az Arckereső sorozat, illetve a két képből álló, függőleges Gödör fekete tónusaiból elővillanó csontvázszerű figura mély drámát hordoznak. De több lírai hangvételű kompozíció is van, mint például a két nagyméretű, szabadon lebegő vászonra készült Útközben I-II. (2001), ahol a nyersen hagyott vászonfelület, illetve a fedőfehér alkalmazása tompítja a gubancfaktúrák érdességét. A Hamukettős vagy a Hullám halvány nápolyi sárga alapján szinte már lágyan omló formákká szelídülnek a vonalfigurák. A Halmok (2004) című diptichonon a foltok veszik át a főszerepet, ezzel a vonalháló konstruktív szerepe, amely kuszának tűnő megjelenése ellenére feszes egységbe fogja a kompozíciókat, háttérbe szorul. A füstszerű gomolygás köddé ritkult.

Kovács Péter képei a tragédiákon keresztül a lírát, a borzalmakon át a fenségest, a múlandóságon keresztül az örökérvényűt mutatják meg. Művein az erőteljes vonalstruktúrák vagy a gesztusszerű nyomok egyetemes lét szinonimáiként, meghitt emlékműveiként jelennek meg.

Kovács Péter az egyedi grafikákon, festői rajzokon kívül sokszorosító műfajban is alkot. Alapvetően nem akart litográfus lenni, és nem is vált kizárólagosan azzá. Tulajdonképpen a litográfia találta meg őt. 1994-ben készültek első litográfiai. Bár a kőnyomat, főként felületi hatásai miatt adekvát módon illeszkedik Kovács Péter alkotásainak fakturális hatásaihoz, de spontán alakuló gesztusokkal és lendületes vonalakkal fogalmazó munkamódszere lényegesen eltér a litográfia által megkövetelt előre tervezett, s így kötöttebb kompozíciós eljárástól.

Kovács Péter ezt az ellentmondásosnak tűnő helyzetet úgy oldotta fel, hogy a követ ugyanúgy használja, akárcsak a papírt, intuitív módon népesíti be figuráival, vonalkötegeivel, foltfaktúráival. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tervezi meg a kő felszínére kerülő kompozíciót, de a kész terv ott van a fejében. Vázlatot nem iktat be az alkotói folyamatba. Így lehetséges, hogy litográfiái éppolyan lendületesek, frissek és élők, mint krétával vagy szénnel készült képei. A nyomaton megjelenő felületi hatásokat nem kizárólag az alkotó hozza létre, mint egyedi rajzai esetében, hanem a kő szemcsés felszíne is alakítja azt, ugyanakkor a nyomatokon megjelenő rétegek grafit- illetve krétarajzra emlékeztetnek. A kőre való áttétel, a transzformáció és a nyomtatás folyamata által a kész nyomat bár szorosan összefügg az egyedi rajzokkal, de egyben le is válik azokról.

A litográfiában még egy dolog nyugtalanította Kovács Pétert, s ez a sokszorosítás ténye. Ezt is áthidalta. Jóformán nem láthatunk tőle két egyforma nyomatot.

Egyrészt a litográfiát ritkán alkalmazza tisztán, legtöbbször átdolgozza, pasztellel, szénnel fejleszti tovább saját nyomatait. Így egymástól gyökeresen eltérő képi megoldások születnek, szinte felismerhetetlenné válik a kiindulásul használt alapnyomat. Így a Roncs (Lator) című nyomat átrajzolásából született a Kettős című diptichon. Tulajdonképpen a litográfiai nyomat a végleges kompozíció helyett változatlan alapként szolgál, amit később, akár évek múlva, lehet módosítani, alakítani. A nyomat-kép által kínált többféle lehetőséget lehet így kifejteni, másrészt újabb egyedi rajzban tovább fejleszteni. A két képből álló, függőleges Gödör fekete tónusaiból elővillanó csontvázszerű figura például a lazúrosnak ható, világosszürke litográfia penészlényéből fejlődött. Ezáltal jelentésbeli metamorfózison is keresztül ment az ábrázolt alak: az enyészet esztétikai értékelésétől a legmélyebb drámai tartalomig jutott el.

Bár az átdolgozást Kovács Péter „javításnak” is nevezi, mégis ezek a belerajzolások elsősorban a nyomatok egyedivé tételéről szólnak.

Másrészt, amikor egy- vagy kétszínnyomással litokat készít, általában azokat sem nyomatatja kétszer ugyanolyan papírra, ezáltal minden egyes újabb kép szintén más és más lesz (pl. a Roncs változatai).

Kovács Péter egyedi munkái és litográfiái, valamint saját műveiről készített átiratai között a legszorosabb kapcsolatot – a felületi hatások hasonlósága mellett – a tartalmi és tematikai következetesség jelenti.

Soha nem divatosak vagy trendiek, mégis mindig aktuálisak. Az elmúláson és az enyészeten keresztül az örök, az időtálló értékekről szólnak. Pusztulásra ítéltettek, mégis fennmaradnak. Fosszilis nyomokként, nyomatokként dacolnak az idő múlásával.

Kovács Péter ugyan rendszertelen időközönként, de csaknem minden nap, kitartóan, önfeledten, a külvilágot kizárva, mintegy levezetésképpen vizuális jegyzeteket készít. Gyerekkora óta kedveli ezt a csöndes, ősidőktől létező közlésformát. Kapcsolata a rajzi kifejezéssel őszinte és bensőséges. A rajzolás-firkálás Kovács Péter számára állandó menedéket és egyben határtalan szabadságot jelent.

Bár a rajzi feljegyzések keletkezésének mechanizmusa sokban hasonlít a naplóírásra, azonban annak minden narratív tartalma nélkül. Jegyzetei leginkább asszociációgomolyagok. A ceruzája nyomán születő vonalgubancok valamely gondolat, emlékfoszlány, kompozíciós elem leképezései. Villanások. Hirtelen fel- és eltűnnek. Azaz eltűnnének, ha nem rögzítené ezt a töredéknyi pillanatot a papíron. A rajzolás gesztusából gesztusrajzok születnek. Leginkább állapotrajzok, amelyek folyamatosan egymás után kelnek életre, majd sorozatokká állnak össze. Kovács Péter Összerakott rajzok címen közös keretbe rendezi ceruzajegyzeteit. Az így egy tömbbe került rajzok szabályos rendszere újabb egységet alkot. A 3x3-as, 2x3-as, 2x4-es, 2x5-ös blokkokba rendezett kis firkák kapcsolatba lépnek, viszonyulnak egymáshoz, párbeszédet folytatnak illetve vitatkoznak. Ritmikusan váltakoznak, vagy éppen monoton „ismétlődnek”. A társítás által felerősödik a fogalmi jelentés, a tartalom.

Valamennyi rajz szüntelen kutatás, keresés eredménye. Ez a kutató-kereső attitűd természetesen nem rajzi bizonytalankodást jelent. Kovács Péter rajzai által a számára legfontosabb kérdésre keresi a választ: Mi a rajz? Hogyan születik, miben ragadható meg a lényege?

A rajz a képzőművészetben két dologgal kapcsolódik össze. Az egyik a vázlat, a másik az önálló művészeti ággá „előlépett” grafika. A rajz összetett formanyelvének elemei közé tartoznak az első ötlet vázlatos rögzítései, a kísérletező variációk, a kreatív firkák, a pillanatnyi mozgás kalligrafikus feljegyzései, a forma, a tér, a struktúra elmélyült, kutató tanulmányozásai.

Kovács Péter rajzai, firkái nem pusztán a művész mindennapi gyakorlatának vagy saját kedvtelésének szülöttei, hanem öntörvényű alkotások is egyben. A kisebb méretű anatómiai ikonokon a születéstől az elmúlásig a lét minden stádiuma nyomon követhető.

Valamennyi rajzát az élethez kapcsolja az eleven mozgalmasság, expresszív vonalfiguráinak lendületessége, és a kompozíciók drámája mögött mindig felfedezhető játékosság. De hússzerű, (v)érhálóval gúzsba kötött zsigeri emberalakjai (Fekvő, 2007; Lény, 2007) kifejezetten a létezés követei. Lényei, Cellarajzainak szereplői a különböző életszakaszok képviselői.

Az elmúlásra utal Kovács Péter képeinek omladozó, penészes felületekre emlékeztető faktúrája, de több esetben a képeken megjelenő roncsolt és csonkolt embertorzók konkrétan, tartalmilag is az elmúlás, a töredékjelleg valamint a pusztulás fogalmi síkjával kapcsolják össze műveit. Ennek egyik szinonimája a gödör. A gödörben arccal lefelé forduló/fordított föld alá temetett csontvázszerű figurák hol beteljesedett végzetüket szelíden elviselő Fekvő alakok (2000, 2007), hol tragikus sorsú Áldozat-ok (2006).

A gödör a halál, az előbb említett cella, az élet szimbóluma. Mindkettő bezár, fogva tart. Nem sok különbség van köztük. De a cellában, a távolban mindig ott dereng a fény, egy apró, halvány ablakszerű nyíláson keresztül. A gödörben sötét van. Reménytelenül sötét.

Az egyik képen (Lény, 2007) ilyen mély sötétségben három fekete gomolyagember áll. Közülük kettő hátranéz, az egyik előrehajol. Nem érintik egymást. A koromsötét háttér előtt szabadon hajladoznak. A testüket felépítő vonalak, mint elvarratlan, kusza szálak súlyosan úsznak a levegőben.

Egy másik rajzon (Alig, 2005) pedig a ceruzanyomnak mintha csak az árnyéka vetülne a lap felszínére, a rajz szinte leheletszerűen lebeg a papír fölött. Többször is visszanézek. Még mindig ott van. Pedig olyan halvány, olyan légies, hogy azt hittem a következő pillanatban elillan. Ez a rajz az időn és téren kívül létezőt ragadja meg.

Kovács Péter művein az ellentétes fogalmi síkok forrnak össze elválaszthatatlan egységgé. Hiszen pusztulásformákból építkezik, a pillanatnyi által a végtelent mutatja meg, az elmúlással szól az örökkévalóról. Figurái egyszerre anyagszerűek és testetlenek, elevenek és holtak, változók és változatlanok, múlandók és elpusztíthatatlanok. A születés előtti vagy a halál utáni pillanatban keletkezők. Porhüvelyük cellaként tartja őket fogva, és a gödör mély sötétsége várja. Lecsupaszított testüket örvénylő vonalkötegek fedik (fel).

A rajz Kovács Péter számára egyszerre meditáció és rituálé, amellyel a teremtést imitálva, kitartóan keres-kutat. Ösztönös, sokszor önkéntelen mozdulatokkal veti papírra gondolatait. Rajzol. Firkál. A teljességgel találkozik.

Kovács Pétert 2008. március 15-én Kossuth-díjjal tűntették ki. Jelen írás ez alkalomból született.

---

[1] A fogalom bevezetésére Szeifert Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben című cikkben került sor (in: Új Művészet 2000/5., 6-11.)

[2] Leonardo A festészetről, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. , 66. fejezet, 73.

[3] Leonardo, i.m., 189. fejezet, 104.