Nem szűnt meg - csak átalakult

JadeArt - Szeifert Judit honlapja

Elkészült honlapom, így ezentúl ott várom az érdeklődőket.
Fő profilom továbbra is a művészet, de másik két kedvencem a gasztronómia és a tenisz is szerephez jut az új oldalon.
Jó szórakozást, nézelődést kívánok! - http://szeifertjudit.com/

Kezdetek

Bátai Sándor Ősformák című kiállítása

Magyar Műhely Galéria, Budapest – 2012. november 21–december 14.

 Kezdet - Molnár Péternek, 2009, papír, olaj, 40x40 cm

Létünk egyik alapkérdése az időbeli határok kijelölése és megértése. Kétségbeesetten próbáljuk megragadni az időt, definiálni önmagunkat az idő folyamában, helyzetünket a múlandóság és az öröklét által kijelölt intervallumban. Elhelyezni a „nagy egészben” a kort, amelyben élünk.

A kortárs művészek többsége is folyamatosan az időre reflektál, egyrészt saját korának időbeli értelmezése által, másrészt a múlthoz való folyamatos viszonyulás különféle módozataival. A kulturális és történeti (ideértve a földtörténeti) szakaszolások, és az így kialakított korszakok örökségébe igyekszik beilleszteni saját teljesítményét, keresve azokat a tradíciókat és kapcsolódási pontokat, amelyek alkotásait (saját maga számára is) legitimálják. Mivel az időnek csak az aktualitásokhoz kapcsolódó részleteit, saját cselekvésünkhöz kötődő pillanatait vagyunk képesek felfogni, ezért ezek az időbeli fogódzók szükségesek ahhoz, hogy észlelni tudjuk azokat a jeleket, amelyek időben máskor, (és legtöbbször térben is) máshol lezajló folyamatokhoz kapcsolódnak.

Az emberi lét, az ember által létrehozott produktumok is más léptékkel mérhetők, mint a földtörténet, vagy a kozmosz egyéb teremtményeié. Alkotásaik által a művészek, így korunk alkotói is, efelé a másfajta, ha tetszik, tágabb léptékű időtartam felé igyekeznek utat nyitni. Műveik által az emberélet, és saját koruk határait túlhaladó, a földtörténet vagy a világegyetem időfogalmaival mérhető dimenziók irányába tesznek lépéseket. A műalkotások tehát nem csak térben, de időben is sokkal tágabban értelmezhetők, mint mindennapi létünk más mozzanatai. A művészetnek az idővel való egyik alapvető kapcsolata: az idő mint értékkategóriát mérő fogalom. „Legbölcsebb az Idő, mert mindenre rátalál” (milétoszi Thalész, Diog. Laert. I. 35) – azaz az idő dönti el, hogy a művészeti alkotások közül melyek bizonyulnak értékállónak, és melyek vesznek örökre a feledés homályába.

Bátai Sándor művészetének is alapvető témája és metaforája az idő. Az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, de ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket akár saját bőrén mindenki tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk, a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy milliós kulturális, illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása.

Bátai Sándor eddigi alkotói folyamata, elkészült munkái az időhöz való viszonyulásuk szempontjából egy-egy tematikai csoportba sorolhatók. Természetesen az egyes csoportok között folyamatosan átjárás és összefüggés van –, de ezek az idő-reláció szerinti műcsoportok átívelik a kronológiát, még ha olykor időbeli korszakokat is jelentenek.

Most két sorozat képei kerülnek egymás mellé, egy térben. Rokonságuk alapvetően érezhető, pedig technikai szempontból két különböző munkamódszert képviselnek. Bátainál a technika mindig a kifejezni kívánt tartalom alapvető eszköze. Jelenleg, ha más-más eljárással, de hasonló gondolatiságot fejez ki. Az idő a múlttal összekapcsolódva, földtörténeti és kulturális, illetve művészeti tradíciók révén egyfajta archaikus, én lírai archaizálásnak nevezem, attitűdöt eredményez Bátai Sándor művészetében. Minden korban meghatározó, hogy a múltból mit ragadnak ki, miből merítenek az alkotók. Bátai soha nem másol, s bár néha idézetként használ múltbeli mozzanatokat, töredékeket (írásjeleket, fényképeket) – ő sokkal inkább az idő munkamódszerét veszi át, inspirációit éppen az idő archaizáló és archiváló folyamatai jelentik, az ezek során keletkező lenyomatok foglalkoztatják. Ebből a késztetésből alkotta meg eddigi munkáit. Az 1980-as évek közepén születtek például azon olajfestményei, amelyeken korunk piktogramjai bizonyos rendszerben: a festő közlésmódjának rendje szerint jelentek meg.

1990–1993 között készült táblaképeit a mértani formák és a szervesen alakuló felületek kettőssége jellemezte. 1995 óta merített papír felhasználásával a környezetünkben fellelhető valóságszegmensek; a rozsdásodó vagy hulló vakolatú felületek metaforáit fogalmazza meg. Egymásra rétegzett papírtörmelékekből, papírmasszából alakítja ki rusztikus faktúráit, illetve több különböző alakú papírdarabot applikál egymásra. 

Ősformák - Princípiumok

A most látható Ősformák sorozat ehhez a műcsoporthoz kapcsolódik, ugyanakkor korábbi sorozataival is összefüggést mutat, hiszen a festő ábécéjének újabb betűit, alapfogalmait, illetve a régről ismert alapjelek újabb változatait, újra fogalmazott megjelenítéseit láthatjuk ezeken az alkotásokon.  Másrészt a képek plasztikus, érdes felületei egymásra rétegzett papírtörmelékekből formálódnak. A rétegződés a földtörténet korszakaihoz hasonló, abból okuló, annak tanulságait is felhasználó képépítési folyamat. A műveken az egyes rétegek nemcsak egymásra rakódnak, de el is mozdulnak egymáshoz képest, mindig más és más szeletek kerülnek felszínre, s a folyamat végén egy spirálisan egymásra épülő rendszer alakul ki a részletekből.

A kiállításon szereplő, másik csoportot alkotó ún. „Kezdet-képek” olajjal festett lírai archaikus faktúrájából kibontakozó ősi formák az 1990–1993 közötti, már említett táblaképekkel nem csak megjelenítésükben mutatnak rokonságot, de az azokon alapegységekként megjelenő legegyszerűbb mértani alakzatok (mint a kör, a négyzet) jelkészletének újraértelmezéseként, újrafelvetéseként is elemezhetők. A most látható Ősformák és a „Kezdet-képek” közös kiállítását egy másik aspektus is indokolja. Túl az újrafogalmazott alapvetéseken, és az időhöz való eddigi lírai archaikus viszonyulásán, a két műcsoport nem csupán a múlthoz általában, hanem konkrétan az ősi állapotokhoz, a kezdetekhez nyúl vissza. Ez magában foglalja mind a világ létrejöttét megelőző rendezetlen ősállapotot, mind a földtörténet első pillanatait, mind az emberiség legősibb időszakát, mind a művészet varázslással és mágiával összekapcsolódó ősi, rituális értelmezését.

Afrika II. 2009

Ehhez az ősállapothoz való visszanyúlás jellegzetesen kortárs igényből fakad.

A jelenkor művészetében uralkodó pluralizmus az ősrobbanás előtti kaotikus állapotokkal hozható párhuzamba, így Bátai Sándor, a kortárs művész, a tabula rasa megteremtésére tesz kísérletet. Újrafogalmaz alapvetéseket, újraformál alapjeleket, az újrakezdés szándékával egyfajta művészeti megtisztulásra törekszik. A megtisztulás spirituálisan is érthető, hiszen Bátai meditatív művészete a transzcendenssel való találkozás eszköze is. Ezt erősíti a jelenlegi sorozatok szinte végletekig csupaszított formavilága, letisztult jelkészlete, valamint monokróm színezése és egységes faktúrája. A kiállított képek címei adnak némi támpontot az értelmezés felfejtését illetően. Egyrészt a művész személyes alkotói érdeklődésének alappilléreit jelzik a címekben szereplő fogalmak. Másrészt egyetemes tartalmakat hordoznak.

Ősformák – Princípiumok – ezek részben a művész már említett jelkészletének alapformái, de az első formálódás, a földtörténet vagy a kulturális múlt kezdetei is. A Kezdet című kép ugyancsak lehet a világegyetem, de akár csak a mi bolygónk, ugyanakkor az emberiség kultúrájának, illetve a művészet születésének pillanata is – egyben az individuális lét, a művész személyes életútján keresztül az egyes ember életének origóját is jelentheti. A Föld című képek egyértelművé teszik az alkalmazott barnás és okkeres színekből már érzékelhető, a földdel mint matériával való kapcsolatot, ezen belül az Afrika cím utal a kultúra és az emberiség bölcsőjeként nevezett földrajzi helyre. Aztán belépnek az alapformáknak mint a művész ábécéjének betűivel való azonosítást egyértelműbbé tevő címek: Földírás, Írás és mező, Írásmező. Ugyanakkor az írás itt nem a szöveg betűre lebontása, vagy jelentésének értelmezése, hanem az általa kirajzolt textúra szempontjából válik fontossá az alkotó számára – az emberi kéz által létrehozott írásmezők, és az organikus struktúrák között von ezzel párhuzamot. Mindkettőben az élőt, a rendszerbe szervezett spontaneitást hangsúlyozva, amely szertelen mégis strukturálisan felépített nyomot hagy.

Írásmező I. 2010, papír, vegyes technika, 20x20 cm 

Mi látható a képeken? A Kezdet címűn egy kör alakzat, ami lehet a formálódó földbolygó, de a teljesség szimbóluma, minden élet forrása a nap, vagy a többek között a termékenységet jelképező telihold sziluettje. De lehet kavics, földrög, vagy ab ovo tojás is. Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Kérdezhetnénk ezen a ponton. Azaz a mű(vész) vagy a művészet? A most látható olajképek egy része fosszília asszociációját kelti, így az előbbi kérdés még élesebben fogalmazható meg: Mi is a művészet? Tekinthetők-e művészeti alkotásoknak azok az esztétikai értékeket is hordozó produktumok, amelyek olyan korban keletkeztek, amely kornak egyáltalán nem volt művészettudata? Bátai Sándor képeinek ősi művészetértelmezéshez való szoros kapcsolatát éppen a földtörténeti folyamatokhoz, a természetben fellelhető, vagy az idő által „megmunkált” felületi hatásokra utaló képi elemek, munkamódszerek erősítik meg. Hiszen az előbb említett, „művészettudattalan” korok „alkotói” számára az elkészített „művek” a varázslás, a rituális mágia eszközei voltak, és éppen olyan valóságosnak érezték őket, mint a természet erőit. A földmozgások, a villámlások, az esőzések, a szárazság, vagy éppen a viharos szelek ereje összpontosult egy-egy „képbe” sűrítve. Készítőjük a teremtővel azonosult, szemlélőjük pedig átélte mindezen jelenségek hatalmát, ugyanakkor ezen képek által úgy érezte befolyással lehet rájuk, valamiképpen uralmába kerítheti őket.

Bátai Sándor, amikor folyamatosan az idővel folytat párbeszédet művein, akkor ugyanezt a rituális szertartást éli át, akarva-akaratlanul megpróbálja valamiképpen „szolgálatra” bírni, alkotótársává tenni az időt.

Ezzel is folyamatosan megerősíti azt, hogy a jó munkához idő kell.

Mozdulatlan dinamika 

Nádor Tibor képeiről

Kívül kerülünk időn és téren, ha Nádor Tibor képeit nézzük. Pedig ott vagyunk, azon a helyen. Nádor az embert körülvevő világot jeleníti meg. Egyrészt a közvetlen, mesterségesen kialakított környezetét ábrázolja, másrészt a tágabb léptékű organikus közeg, a táj a főszereplője műveinek.

Szinte mindegy, hogy körfolyosót, hegyes-dombos tájat, vagy enteriőrt ábrázolnak képei. Még akkor is, ha tudjuk, ezek a helyek konkrétan létezők – a ház, ahol lakik, a vidékek, amelyeken járt, a műterem, ahol fest –, magukon hordozzák a valós terek karakteres vonásait, valószínűleg be is tudnánk azonosítani őket, hiszen olyannyira a látványhoz kötődnek ezek a képek. Mégis időtlennek és egyetemesnek érezzük őket.

A kilencvenes évek közepén elindított Szobamozi című szénsorozatában Nádor csupán fekete-fehér árnyalatokkal, szinte konstruktív formákká redukált foltokkal érzékeltette a szobabelsőbe beszűrődő fények és a falra vetülő árnyék egymással polemizáló felületeit. A széria nagyobb méretű képei 1998–2001 között születtek. Ezeken a műveken az egyedüli főszereplő a fény. A nagyméretű vásznak lendületes gesztusokkal megmozgatott felületein nincs egy nyugodt részlet sem, a kompozíció összhatása mégis harmonikus. A szobabelső vélhető tárgyai csak vetülő árnyaik által vannak jelen.

A Szobamozi-sorozathoz kapcsolódó, műterembelsőket megjelenítő képeken szokatlan perspektívák és különböző nézetek egyesülnek egy térben, pontosabban egy térré. A terek kihaltak, sehol egy élőlény. Az organikus faktúrák és a mozgalmas képstruktúrák mégis elevenné teszik őket. A berendezési tárgyak és árnyékaik, valamint a beszüremkedő fény sávjai konstruktív játékot folytatnak egymással. A létra, az asztallap, a felfeszített vásznak téglalapszerű formái dülöngélnek, mozognak. Összhatásukban szürkék ezek a belsők, de színes szürkék. Hol lilás, hol zöldes, hol kékes szürkék.

2000-től kezdődően a belső térből kicsit kimozdulva, az alkotó újabb szereplőt választott festményeihez: bérházuk körfolyosóját.

A bő évtizede készített képein a vastagon felvitt, kavargó festékrétegekből, a lendületes, néhol gesztusszerű ecsetvonásokból bontakoztak ki az architekturális részletek.

A pasztózus rétegek mellett néhol a vászonig visszakapart felületek fokozzák a képek plasztikáját, egyben az archaikus faktúrára emlékeztető hatásokat. Milyenek ezek a körfolyosók? Porosak? – Igen. Omladozó a vakolatuk? – Igen. Hogy lehet, hogy mégsem hatnak ránk nyomasztóan? Úgy, hogy valamennyi képben – a rusztikus felületképzés és a lendületes, expresszív ecsetkezelés ellenére is – a líra, a költőiség dominál. A fanyar színek, a penészes zöldek, a szolid okkerek, a kopogós szürkék mellett egy-egy apró, vékony sávban beszüremkedő fénypászma is megjelenik az alkotásokon.

Közvetlen környezete, amely régi ismerősként állandó mozdulatlanságban van jelen Nádor Tibor életében, éppen megfelelő modellül szolgált ahhoz, hogy az őt valójában foglalkoztató jelenséget, az állandóan változó és titokzatos fényt megragadja. A fény megjelenítéséhez az árnyék, illetve a sötétség felől közelített a művész a körfolyosó-festményeken is, így a fény és a sötétség metafizikus összefüggésükben jelennek meg ezeken a munkáin.

A következő tematikai váltással még egy lépést tett kifelé. 2005 óta készülő, tájakat megjelenítő festményei és rajzai által ugyanis a természetbe érkezünk.

Úgy érezzük, mozgunk a tájakban: szinte siklunk, úszunk, lebegünk a levegőben, egy-egy hegytetőn vagy domboldalon azonban mozdulatlanul pihenünk. Egyszerre vagyunk a tájak külső szemlélői és a tájban létezők. Akárcsak a festő, aki túl a szemlélődő- és résztvevő attitűdön e vidékek alkotó-teremtője is.

A szokatlan távlatok, a többféle perspektíva egy időben történő megjelenítése, a léptékek különös váltogatása fokozza befogadói élményünket. Hol alkonyi bíbor, hol napsütötte sárga, hol esős szürke, vagy fekete színek beszélik el a hangulatot.

Máskor az egészében visszafogott színhatású, sőt néha monokróm érzetet keltő képeken élénk, kiugró festékfoltokat, szinte világító hasadékokat helyez el Nádor, amelyek maguktól értetődő természetességgel olvadnak bele a kompozícióba.

A többféleképpen értelmezhető, tereptárgyakká összeálló foltok, szétfolyó festékpatakok, vonalak irizáló felületeket eredményeznek, de az összhatás mégis letisztult, nyugodt. A festői megoldások és eszközök bravúros felvonultatásán túl ezekben a realisztikus, mégis szimbolikusnak tekinthető tájakban Nádor Tibor önmaga panteisztikus feloldódását is megjeleníti. Nem is annyira a természettel, a tájjal, sokkal inkább annak atmoszférájával lényegül eggyé.

Állunk a képek előtt és szó szerint (a) képbe kerülünk. Ott vagyunk. Éppen ott, ahol megszűnik föld és ég, levegő és víz közötti határ. A tereptárgyak elmosódva egybeérnek, összefolynak. Párás, ködös szfumátós derengésben egylényegűvé válnak az őselemek. Minden feloldódik a fényben.

A fokozatos tematikai elmozdulás, a bentről kifelé haladó mozgási folyamat csak látszólagos változás Nádor Tibor festészetében. Annál is inkább, mivel időről időre visszatér egy-egy témához. Legújabb pasztelljein például ismét szobamozikat jelenít meg. A korábbi sorozat elemeihez képest viszont kisebbek lettek a képkivágatok, a kompozíciók csupán egy-egy foltra fókuszálnak. A mozgalmasság, a nyugtalan és egyben lírai felületképzés azonban változatlan.

Nádor Tibor alkotói folyamatában minden észlelhető változás az állandóság bizonyosságával ajándékoz meg bennünket. Mert indifferens, hogy szobabelsőt, körfolyosót vagy tájat fest, sőt az is, hogy szénnel dolgozik, transzparens akvarellel, vagy éppen vastagon felhordott, plasztikus olajfestékrétegekkel alakítja a képek felszínét.

Munkáinak valódi főszereplője ugyanis minden esetben a fény, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Nádor Tibor elsősorban atmoszférát fest, művei atmoszférát teremtenek, érezni lehet általuk a vidékek, a helyiségek levegőjét.

Egyfajta festészeti szinesztéziát valósít meg ezáltal: nemcsak a levegő, a szemmel érzékelhetetlen, áttetsző közeg jelenik meg ecsetvonásai által, de a tájak hangulatához kapcsolódó illatok és hangok is.

Mindenki számára létezik egy idea, amely egy egészen kicsi helyről, a világ legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb helyéről szól, ami utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító. Ennek a keresésére indulunk nap mint nap, és tulajdonképpen egész életünk során csupán azt a helyet kutatjuk, amelynek képzete bennünk él.

Nádor Tibor is ezt teszi festészetével. Keresi azt a helyet. És minden munkájában újra és újra meg is találja. Mert képei maguk a helyek. Az időtlenség, a meditáció helyei. Az alkotás, a művészet szinonimái.

Frissült adatok a Wikipédián

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeifert_Judit

FÉNYBŐL SZŐTT ÁRNYAK – TELLÉR MÁRIA KÖD ÉS KONTÚR CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL

A kiállítás címe Köd és kontúr, ami esszenciálisan összefoglalja Tellér Mária jelenlegi (és szerintem minden eddigi) képének ellentétekre épülő lényegét, s egyben kijelöli azt a két végpontot, amelyek közötti intervallumban Tellér valamennyi műve értelmezhető.

Az ellenpontozás mint művészi eszköz nem jelent ellentmondásosságot. Azok az ellentétesnek ható dolgok, amelyek egyszerre vannak jelen Tellér Mária művein is, egy tőről fakadnak. Hiszen minden ma látszólag ellentmondásosnak tűnő fogalom egykoron, az ősi időkben közös gyökérből ágazott el, s hosszú folyamat révén váltak egymás pandanjaivá, ellentéteivé – de egymás nélkül nem értelmezhető, létezni képtelen, szervesen összefüggő párokká. Akár a fény és a sötétség, a kint és a bent, a lent és a fent, az élet és a halál, vagy a káosz és a rend.

A jelenlegi képeket a fény–árny, a transzparencia–takarás, az organikus–geometrikus, a ráközelítés–eltávolodás ellentétpárokkal lehet leginkább leírni.

Már az alkalmazott technika is magában hordoz egyfajta kettősséget. A monotípia ugyanis a festészet és a grafika határmezsgyéjén helyezkedik el. Olyan nyomtatási eljárással készül, amelynek nem a sokszorosítás a célja, hanem az egyedi képfelület kialakítása. Nevében a mono- előtag utal az egyszeriségre. Tellér Mária azonban az egyes kompozíciókat több réteg egymásra nyomtatásával hozza létre. A divizionista eljáráshoz hasonlóan, az egymás mellé kerülő apró festékfoltok eredményezik a felületi és optikai hatásokat. Az így kialakított színkeverés által a festészet irányába tolódik el a technika hangsúlya, de itt a médium nem az ecset, hanem a sima felület, amelyről a nyomatok készülnek. Az alkotó különböző színű festékrétegeket, pöttyöket halmoz egymásra, amelyek összesűrűsödve eredményezik a képek raszteres faktúráját. Így éppen a több rétegben való nyomtatás munkamódszere erősíti a monotípiában rejlő grafikai lehetőségeket.

A képeket jellemző legalapvetőbb dualitás a fény–árny és a vele szorosan összefüggő transzparencia–takarás.

A festékpöttyök között képződő fehér részek nemcsak irizálóvá teszik a képek felületét, de az egész kompozíciónak fénnyel átitatott hatást kölcsönöznek.

Úgy tűnik, mintha fényszőtteseket látnánk, és maga a munkamódszer is megerősíti a szövéssel való párhuzamot. A szövés folyamata ugyanis megfontolt alkotást követel, amely lehetővé teszi a munkában való elmélyülést. Ugyanilyen koncentrációt és meditatív alkotást igényel Tellér Mária képkészítési eljárása is.

Valamennyi mű felszíne vibráló, hullámzó, lüktető, pulzáló hatást kelt. Ezt eredményezik a festékpontok egymást fedő és egymáson átszüremkedő színei, másrészt pedig a fehér papír szabadon hagyott felületei. Az áthatolhatatlan és a transzparens vagy üres felületek dialektikája egyben spirituális tartalmakat is hordoz. A síkká transzponált terek, az izgalmas, mégis homogénnek mutatkozó felületek, a fényforrások, az árnyak és a sötétbe burkolózó részletek, az ábrázolt formák és a közöttük képződő rések, repedések, hiányok mind-mind meditatív szemlélődésre késztetnek. Tehát nemcsak a munkamódszer elmélyült, hanem az általa létrehozott alkotások befogadásának folyamata is.

A megjelenített elemek az organikus–geometrikus ellentétpárral jellemezhetők, hiszen hol természetes, hol mértani formák (hol egyszerre mindkettő) bontakoznak ki a sűrű pontszövetből. Ugyanakkor, mivel az egész képfelület lélegzik, így akár konkrét idomok (körök, négyzetek), akár természeti alakzatok (eső koptatta, víz csiszolta, vagy növényi formák) jelennek meg, organikus nyomokká, már-már fosszíliákká oldódnak a faktúrában. A határozott körvonalak elmosódnak, minden sejtelmessé válik. Akár a délibábnál, ahol a levegő vibrálása képlékennyé, légneművé lágyítja a szilárd dolgokat is.

Mediterrán tájak atmoszférája idéződik fel, a konkrét tárgyak jelenséggé válnak.

Vagy, hogy Tellér Mária tárlatának címével játsszak, a kemény kontúrok puha köddé foszlanak.

Ezek a képek valójában úgy ellentétezik a címben felvetett két végpontot (Köd és kontúr), hogy legtöbbször a köztük lévő határokat döntik le, számolják fel, vagy még pontosabban: „mossák el”. Mindez egyfajta időn és téren kívüli állapotot teremt, és a művek metafizikus tartalmait erősíti.

Azonban éppen a pontozásos technika által más organikus jelenségek asszociációja is felidéződik. Így az esőcseppek sűrűje, vagy általánosabban az apró cseppekből összeálló víztömegek, tengerek, illetve a szélfútta homokszemek, vagy a belőlük felépülő sivatag. A multiplikáció itt egy másik aspektust is felvet, azaz a monotonitásban rejlő változatosság és az egyformaságban felfedezhető különbözőség kérdését. Hiszen a végtelennek és egyneműnek ható felületek első ránézésre monoton ismételt pöttyök sokaságából állnak, de valójában a művész egyedi kézmozdulatát viselő, sok apró pontból épülnek fel. Ezek között nincs két egyforma, mégis felületi összhatásukban az egyöntetűség dominál.

A ráközelítés–eltávolodás ellentétpárral írható le a műveken érzékelhető léptékváltás. Némely kép egészen távoli nézőpontot vesz fel, sőt vannak olyan kompozíciók, amelyeken kozmikus távlatokat érzékelhetünk. Más munkákon pedig mikroszkópszerűen fókuszálva, kinagyítva jelennek meg az apró részletek. Általában a képméretek és a rajtuk megjelenő távlatok fordított arányban állnak, azaz a nagyobb méretű képeken a ráközelítés, míg a kicsiken az eltávolítás figyelhető meg.

Bevallom, engem mindig az érdekel, ami a dolgok mögött, az érintetlenül hagyott felületek alatt van, illetve az, hogy mit mondanak a szavak közti csöndek, miről szólnak a ki nem mondott és ki nem mondható gondolatok. Tellér Mária képei pont ezekre a lényegtelennek tűnő, mégis elemi dolgokra irányítják rá a figyelmet. Pontszövevényei csöndesen, szerényen rejtik autentikus üzeneteiket a visszafogott színekbe, redukált formákba, és a közöttük fehéren maradt lélegző felületekbe zárt titkos jelekbe.

Tellér Mária Köd és kontúr című kiállítása 2012. május 22. – 2012. június 15-ig volt látható Budapesten, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.

Giardini

A mai napot a Giardiniben töltöttem, ahol a nemzeti pavilonokat és a központi épületben a főkurátor (Bice Curiger) által összeállított nemzetközi kiállítást lehet látni. Minden alkalommal van a Biennálénak egy hívószava, tematikája, idén az ILLUMInations (Megvilágítás) címet kapta. A cím szójáték is egyben a világosság és a nemzetek szavak összekapcsolását eredményezi. Ennek a koncepciónak a jegyében kell(ene) a nemzeti kiállításoknak is létrejönni - illetve erről szól a központi kiállítás is.

A főépületben megrendezett tárlat egyik különlegessége, hogy Tintoretto 3 vászna fogadja a belépőt, azaz a kortárs művészet ezen jelentős eseményébe immár nem csak idézetszerűen, de valós művekkel is bekerült egy régi mester. Tintoretto itt látható festményeit (Utolsó vacsora, Az állatok teremtése, Szent Márk testének elrablása) egyébként a velencei Akadémia Képtárában őrzik.
A Biennále szervezői hangsúlyt fektetnek arra és örömmel veszik, hogy Velence jellegzetes motívumai valamilyen módon megjelenjenek a kiállítások területén.

Idén a főpavilonban a Velencében gyakori galambok mindenhol ott ülnek, a bejárat felett a tető szélén, az épületben a korlátokon, gerendákon - jelképesen magasról tesznek a művészetre... na persze nem élő madarakról van szó, azok nem üldögélnének mozdulatlanul -és valóban be is piszkítanának mindent.
Ebben a kiállítási egységben Pipilotti Rist videóinstallációi tetszettek a legjobban.

A nemzeti pavilonok kiállításai közül hármat nem sikerült megnéznem a 28-ból, a britekét, az amerikait és az osztrákot. Mindhárom épület előtt kígyózó sorok álltak - ugyanez volt a német, a japán, a lengyel és az izraeli pavilon előtt is - de ezekbe végül sikerült bejutnom.

Közülük a német templombelsőt imitáló installáció tetszett, de a legnagyobb élmény a japán pavilon animációs vetítése volt.

A venezuelai művészeket sikerült lefotóznom alkotásaikkal,

közülük nagyon szép volt a papírhajtogatásos installáció, Yoshi munkája.

A svájci pavilon a hulladékaink, fel nem használható és el nem bomló szemetünk - mint a mobiltelefonok, műanyagjátékok, és -palackok stb. újrahasznosításáról szólt.

Az észak-koreai művész két remek műegyüttese pedig mind gondolatilag, mind kivitelezésében igen kiemelkedő.

A virágmintás katonai terepruhák, illetve a tükrökben megjelenő vetített installációk, amelyekben épp a tükör hangeffektekkel kísérve eltörik, nagyon hatásos és jól kivitelezett munkák.

A magyar pavilon messze a legszebb építmény az összes nemzeti kiállítóhely között -

ez a benne megjelenő művekről általában sajnos nem mondható el - így idén sem. Német Hajnal operafilmje és összetört autóinstallációja nekem valahogy nem állt össze egységes és meggyőző művé.


Egyik nagy kedvencemet, Fabrizio Plessit jó volt viszontlátni (mármint a műveit) a Velencei pavilonban.

Ezek most csak első benyomások, szösszenetek - majd írok bővebben, később. Tervezem még ezt a bejegyzést is bővíteni, illetve egy nagyon izgalmas téma biztosan lesz, amiről írni szeretnék, mégpedig a tükör alkalmazása az 54. Velencei Biennálén.
Hamarosan újra jelentkezem - holnap a külső helyszínek kiállításai közül keresek fel néhányat.
Arrivederci:)

la Biennale di Venezia - Arsenale

Tegnap délután (Budapestről München érintésével közlekedő Lufthansa járaton) landoltam Velencében, hogy mint ahogy 2001 óta minden páratlan évben, idén is részt vegyek a Biennále sajtónapjain, ami ma vette kezdetét.

Mint már évek óta szokásos, az Arsenaléban lévő sajtóirodában akkreditáltam magam, és utána elindultam, hogy felfedezzem az egykori fegyverraktár gyönyörű, rusztikus tereit benépesítő műveket.

Hát bevallom, ez nem kis feladat, igencsak elfáradtam, mire végig értem - mind mentálisan, mind fizikálisan. De ez természetesen nem panasz.
Tapasztalatom szerint, az Arsenale kínálata mindig nagyon erős, sokszor vetekedik a Giardini nemzeti pavilonjainak bemutatóival. Maguk az oszlopokkal tagolt, fagerendás födémű, vakolatlan, vagy málló vakolatú csodás belsőterek is lenyűgöznek. Bár a hatalmas csarnokszerű termekben sokszor kaotikus látvány fogadja a belépőt, mégis ez a forgatag többnyire izgalmas művekből áll, és sokszor nagyon attraktívan hat.
Idén sem kellet csalódnom, mert nagyon sok jó dolgot láttam.
Mivel a rengeteg élményből nem szeretnék túl részletesen elemezni egyet-egyet, így próbálok egy kis ízelítőt adni - képekkel illusztrálva mindezt. Most elsősorban az a célom, hogy a friss élményeket megosszam itt.
Mivel a sajtóirodához legközelebb a Kínai "pavilon" található, így ott kezdtem a mai túrát. Ez az egyik kedvenc téregységem az Arsenelén, ahol olajtartályok találhatók a térben, és minden évben ezekhez alkalmazkodva, ezeket is a művekbe komponálva tervezik meg a bemutatót a résztvevők.

A kínai pavilon idei sztárja, Ai Weiwei és a másik két kiállító művész ismét a kínai tradíciókat (írásjelek, agyagművesség) ötvözte a nyugati kultúrák örökségével.

Különös fehér füstköd szállt a térben, ami folyamatosan hol sűrűsödött, hol eloszlott, ezzel változó atmoszférát teremtve a kiállításon.

Érdemes az épület mögötti kertbe is kimenni, mert ott további szobrászi munkák láthatók.

A következő nagyobb térben olasz művészek alkotásai láthatók - közülük két művet emelek ki, az egyik Alessandro Gallo Metró című orwelli utópiája, ami (kissé sem meglepő módon) mégis annyira napjainkról szól.

A másik a vele egy térben kiállított Graffiti című munka, Gloria Argelestől.

Ezután az egymásba nyíló terekben latin-amerikai, chilei művészek állítottak ki - itt nagyon tetszett Maria Dompé rózsás installációja.

A következő térben lencsevégre kaptam Franca Pisanit saját installációja előtt (nagyon kedvesen pózolt a kérésemre:).

A sajtónapok idején tartják a kiállítások hivatalos megnyitóit is, ahol sok figyelemreméltó emberrel lehet találkozni. Az Arab Emirátusok kiállításán például három nagyon attraktív hölgy élő installációként jelent meg. Mintha a kiállított fotoprintekről léptek volna közénk.

Engem mindig lenyűgöznek a technikát művészetté transzponáló művek - most is akadt néhány, így Davide Coltro színes egész falat beborító installációja,

vagy Gigi Scaria liftet szimuláló fülke-vetítése.

Illetve ide tartozik a Szaúd-Arábiát képviselő testvérpár, Shadia és Raja Alem különböző fényeffektekkel optikai hatásokat elérő installációja.

Még kiemelem, mert az egyik legnagyobb látványosságnak tartom a dél-afrikai Nicholas Hlobo installációját, amely a legegyszerűbb eszközökkel ér el igen meglepő és monumentális hatást.

Ha lesz erőm, holnap még folytatom, a Giardini pavilonjainak kiállításaiból szemezgetek, és majd idővel visszatérek egy-egy mozzanatra, ami esetleg a mai napból kimarad.
Addig is jó nézelődést!
Arrivederci:)