Nádor Tibor

nagyon köszönöm, hogy látogatjátok a blogomat. annak is örülnék, ha írnátok, hozzászólnátok - mert számomra ez az egyetlen visszajelzés. azt, hogy valaki egyáltalán benéz ide, azt is csak azóta tudom, amióta feltettem a számlálót.
ma egy olyan festőt szeretnék bemutatni, aki valóban a kortársam. egyidősek vagyunk, és pár éve még azt írtam, hogy a legfiatalabb generációhoz tartozik, bár képei már akkor is érettek és hitelesek voltak.
az alábbi tanulmányom két éve született. ha minden igaz, idén egy nagyobb írásom is meg fog jelenni Tiborról. decemberben az Aulich Galériában lesz egy nagyobb kiállítása, és az ahhoz készülő katalógus-kötet bevezető tanulmányának írására kért fel.
szeretettel ajánlom Nádor Tibor festményeit mindenki figyelmébe.

Belső tájakon
Nádor Tibor képeiről

Amióta az ember önmagáról gondolkodik, folyamatosan a természettel való viszonyán keresztül igyekszik definiálni helyzetét, és a körülötte lévő világot. Ez a természetes közeg, a táj az otthona, mégis állandó késztetést érez rá, hogy meghódítsa, a saját szolgálatába állítsa, sőt sokszor arra is, hogy teljesen legyőzze. Ugyanakkor a természeti környezettel való kapcsolat az ember birtoklási vágyának egyik legszembetűnőbb bizonyítéka is. Az önző vágyak részlegesen eredményekhez is vezetnek. Vannak természeti erők, amelyeket sikerült felhasználnia, terek, amelyeket birtokba vehetett, legtöbbször azzal sem törődve, hogy ezzel más élőlények otthonát dúlja fel, ragadja el. Sőt azzal sem, hogy mindezzel mára már sokszor saját létének feltételeit is fenyegeti.
Így nem véletlen, hogy a művészi ábrázolásnak ősidőktől fogva az egyik alapvető témája az embert körülvevő természeti jelenségek megragadása. Már az őskori barlangfestmények készítői is azt a természetes környezetet jelenítették meg, amelyben éltek. A táj ábrázolása azonban csak jóval később, a X-XI. században vált önálló festészeti témává, először a kínai művészetben (a Tang-dinasztia idején, majd a Song időkben). Ezeken a korai távol-keleti képeken ember fölé tornyosuló, álomszerűen megjelenített világ látható, ahol a homályból kiemelkedő magas sziklák, valamint a mozdulatlanságba merevedett folyók szimbolikus értelmet is hordoznak. A távol-keleti művészek tehát elsősorban a meditáció helyeként, örökkévalóságában, látomásként ragadták meg a statikus táj időtlen nyugalmát. A további századokban is folyamatosan jelen volt a táj a festészetben, hol bibliai vagy mitologikus jeleneteknek szolgáltatva hátteret (illetve sokszor inkább a jelenetek szolgáltak ürügyül, hogy a festők a tájat ábrázolhassák), máskor önálló képtémaként is megjelent. Lényegbevágó szemléleti változás a XX. században következett be a tájábrázolás területén. A modern ember természetlátásának átalakulása vezetett a másfajta megjelenítés igényéhez, ami pedig szorosan összefügg a technikai eszközök rohamos fejlődésével, illetve a repülés által kínált, újszerű perspektívákkal.
Nádor Tibor (1967) 1994 óta folyamatosan fest és rajzol nyaranta tájakat a szabadban, az ország különböző vidékein, elsősorban Nógrádban és Borsodban. Most látható legújabb sorozatának, ezek a többnyire kisméretű plein air képek (például Hegyoldal aratás után, 2005) adják a kiinduló pontját, amelyeket a műteremben érlelt tovább, nagyobb méretben átdolgozva, a látványból eredő, de attól bizonyos mértékig el is távolodó kompozíciókká. A szabadban, az akvarell sajátosságai szerint improvizatív és intuitív módon feltett látvány-emlékeket a műteremben szinte absztrakt „folttájakká” alakítja. Bár a festmények konkrét tájélményből indulnak ki, mégis az elkészült képeken megjelenő vidékek általánosságban szólnak a természetről, a tájról. Otthonosan ismerős tájékon járunk, de nem elsősorban a hazai környezet miatt, hiszen az az érzésünk, hogy ezek a tájak bárhol lehetnének a világban. Nádor Tibor képein az ember hétköznapi tájélményeit –, amit a napfelkelte, vagy a frissen leesett hó, illetve a hegyek látványa, az esős időben kialakuló fényviszonyok nyújtanak – ragadja meg. De a valós impressziókból kiindulva ezeknek a tapasztalatoknak az egyetemes vonásait ábrázolja. Azonban nincs ebben semmi kimódoltság, vagy szándékos általánosítás. A műteremben készült, nagyméretű alkotások éppen olyan spontán lendületről tanúskodnak, mint a plein air képek, és ugyanazt a friss hatást nyújtják, mint a szabadban festett művek.
A távol-keleti meditatív tájélmény és a modern kor emberének tájlátása egyaránt benne rejlik Nádor Tibor festményeiben. Hiszen egyrészt azt az átlényegített, emberfeletti és emberi voltunktól független, metafizikus élményt adja vissza, amit a kínai és japán középkori képek, másrészt olyan perspektívából látunk rá ezekre a tájakra, amelyeket csak a repülés élményét megtapasztalt kor embere képes megérteni (például Első hó, felhőárnyék földeken – Fekete Nógrád IV., 2005).
Nádor Tibor festészetének kontinuus voltát jelzi a tematikai következetesség, egy-egy téma konok ismétlése, illetve az őt aktuálisan foglalkoztató festészeti problematikák ilyen módon való körbejárása. Az 1990-es évek közepe óta műterembelsőket, körfolyosókat, bérházak belső udvarait ábrázolta olaj-, pasztell- és szénfestményein. Az 1995-ben elindított Szobamozi szénsorozatában csupán fekete-fehér árnyalatokkal, szinte konstruktív formákká redukált foltokkal érzékeltette a szobabelsőbe beszűrődő fények és a falra vetülő árnyék egymással polemizáló felületeit. A Szobamozi sorozat nagyobb méretű képei 1998-2001 között születtek. 2000-től kezdődően a belső térből kicsit kimozdulva, újabb szereplőt választott festményeihez: bérházuk körfolyosóját. Ezeken a képein a vastagon felvitt, kavargó festékrétegekből, a lendületes, néhol gesztusszerű ecsetvonásokból bontakoztak ki az architekturális részletek. A pasztózus rétegek mellett néhol a vászonig visszakapart felületek fokozták a képek plasztikáját, és egyben az archaikus fakturális hatásokat. Közvetlen környezete, amely régi ismerősként állandó mozdulatlanságban van jelen Nádor Tibor életében, éppen megfelelő modellül szolgált ahhoz, hogy az őt valójában foglalkoztató jelenséget, az állandóan változó és titokzatos fényt megragadja. A fény megjelenítéséhez az árnyék, illetve a sötétség felől közelített ezeken a munkáin is, így a fény és a sötétség tapasztalaton túlmutató összefüggésükben jelentek meg a körfolyosó-festményeken.
Most bemutatott, legújabb képein szintén az embert körülvevő világot jeleníti meg. De korábbi festményeitől eltérően nem csupán a közvetlen, mesterségesen kialakított környezetet ábrázolja, hanem művei nagyobb részének főszereplője a tágabb léptékű organikus közeg, a táj. Természetesen a tájakkal párhuzamosan születtek most is enteriőr-képek, amelyek tekinthetők a Szobamozi sorozat újabb változatainak. Az ezeken a festményeken, a belső térben megjelenő erős fény-árnyék kontraszt azonban alapvetően eltér a tájak harmonikus fényviszonyaitól.
Ez a fokozatos tematikai elmozdulás, a bentről kifelé haladó mozgási folyamat csak látszólagos változás Nádor Tibor festészetében. Ahogy minden fogalom magában hordozza és feltételezi az ellentétét, mint például a sötét a fényt, a dinamizmus a mozdulatlanságot, a változó az állandót, úgy vannak harmonikusan jelen az ellentétesnek ható gondolati tényezők és festészeti megoldások Nádor Tibor festészetében is. Festői eszközeivel például úgy ér el összességében lírai hatást, hogy egészen expresszív, lendületes ecsetvonásokkal dolgozik (például Pogony, nyár, 2005). Az egészében visszafogott színhatású, sőt néha monokróm érzetet keltő képeken élénk, kiugró festékfoltokat, szinte világító hasadékokat helyez el (például Vanyarc, 2005), amelyek olyan természetességgel olvadnak bele a kompozícióba, hogy nem bontják meg annak mérsékelt, szolid színvilágát. A többféleképpen értelmezhető, tereptárgyakká összeálló foltok, szétfolyó festékpatakok, vonalak irizáló felületeket eredményeznek, de az összhatás mégis letisztult és nyugodt. Ugyanakkor a harmonikusnak tűnő tájak békés csöndjében ott vibrál valami nyugtalanító, a kiegyensúlyozott kompozíciók rendje valami apró jellel, a már említett kivillanó festékfolttal, vagy erőteljesebb ecsetvonással kimozdul statikus helyzetéből. A természet jelenségeinek rögzítésekor a pillanatnyiság érzetét keltik Nádor Tibor képei. Ezeket a tovatűnő mozzanatokat, illetve állapotokat kimerevítve a változás és az állandóság, a múlandó és az örök dualisztikus kapcsolódásait egymástól elválaszthatatlan, illetve egymás létét feltételező metafizikus egységükben jeleníti meg.
Nádor Tibor alkotói folyamatában minden észlelhető változás az állandóság bizonyosságával ajándékoz meg bennünket. Mert szinte indifferens, hogy szobabelsőt, körfolyosót vagy tájat fest, sőt az is, hogy szénnel dolgozik, vagy vastagon felhordott, plasztikus olajfestékrétegekkel alakítja a képek felszínét. Illetve, mint a tájakat megjelenítő képek esetében, éppen a transzparenciára épülő, pasztell és akvarell egymást fedő és átható rétegei eredményezik a fakturális hatásokat. A képek valódi főszereplője ugyanis minden esetben a fény, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. A festmények atmoszférát teremtenek, érezni a vidékek és a hely(i)ségek levegőjét. Nádor Tibor egyfajta festészeti szinesztéziát valósít meg: nemcsak a levegő, a szemmel érzékelhetetlen, áttetsző közeg jelenik meg ecsetvonásai által, de a tájak hangulatához kapcsolódó illatok és hangok is.
Mindezt a szokatlan távlatok, a többféle perspektíva egy időben történő megjelenítése, a léptékek különös váltogatása fokozza. Ezért érezzük úgy, hogy egyszerre mozgunk ezekben a tájakban: szinte siklunk, úszunk, lebegünk a levegőben, valamint, hogy állunk mozdulatlanul egy-egy hegytetőn vagy domboldalon. Egyszerre vagyunk e tájak külső szemlélői és a tájban benne létezők. Akárcsak a festő, aki túl a szemlélődő és részt vevő attitűdön még alkotó-teremtője is ezeknek a tájaknak.
A festményekben a hatalmas, a megszelídíthetetlen természettel szembeni kiszolgáltatottságunk drámája is ott rejlik. Átgondoltan formált, leheletfinom, ugyanakkor lendületes ecsetnyomokkal kialakított festői felületei már-már naturalista látványképekké állnak össze, amelyek azonban túllépve elsődleges jelentésükön a festő hangulatainak, önvizsgálódásainak metaforáiként is értelmezhetők. A festői megoldások és eszközök bravúros felvonultatásán túl, ezekben a realisztikus, mégis szimbolikusnak tekinthető tájakban Nádor Tibor önmaga panteisztikus feloldódását is megjeleníti. Nem is annyira a természettel, a tájjal, sokkal inkább annak atmoszférájával lényegül eggyé.
A képein megjelenő tájak belső ösvényekre vezetnek. Ezek a festő útjai, de rajtuk elindulva önmagunkhoz is közelebb juthatunk.